Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-07 / 14. szám
231 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 232 tába, leikébe is úgy beélte magát e szokás, e gyakorlat, hogy nem is tudom miként fogadná, mily szemmel nézné annak elhagyását. Hogy az egyházlátogatás rovására Írná, az kétségtelen. Hogy mit öleljen fel az egyházlátogatás, bevonja-e munkakörébe mint a régi időkben volt, s ma is hangoztatják némelyek, a fegyelmezés némi gyakorlását, a belső hivatalnokok magán és hivatalos életének elemzését, ellenőrzését, a felett lehet nagyon sokat beszélni, mindenesetre azonban roppant eltérők a vélemények. Mutatja az, hogy valahány egyházkerületünk van, azok annyiféle kérdőpontokat tesznek fel, annyiféle teendőt szabnak és rendelnek az egyházlátogatás határkörébe. Sőt igen sok egyházmegye maga készített utasitást, szerkesztett kérdő pontokat, melyek szerént kell megtartani a visitatiót. Nem célom ez úttal bírálat tárgyává tenni s fejtegetni a teendőket, a hatáskört, majd talán más alkalommal visszatérek ezen kérdésre is, általánosságban azonban szükségesnek vélem, irányelvül kijelenteni, hogy egyöntetűségre, általánosan kötelező törvényre van szükségünk itt is, kell hogy a kérdő pontok, a vizsgálat tárgyai egyetemes egyházunkat érdeklőleg és kötelezőleg állapitassanak meg. A legközelebb összeülendő zsinati törvényhozás tárgyai között joggal s méltán foglalhatna ezen kérdés rendezése is helyet. Lám róm. kath. atyánkfiáinál meg van az egyöntetűség. Róma rányomja a maga universáló bélyegét minden intézményre s Chinában vagy a szabad amerikai államokban ugyanazon módozat szerint történik a canonica visitatio, mint nálunk vagy a szent atya székhelyén Olaszországban. — Célom volt ezúttal csak az érdeklődést felkelteni, a figyelmet, a szeretetet, ragaszkodást felébreszteni ezen kegyeletes intézményünk iránt; ünnepélyesebbé, hatályosabbá tétele lebegett szemem előtt; egyházam, felekezetem iránti lángoló szeretetem óhajtaná szebbé, vonzóbbá, épületesebbé tenni ez annyi magasztos traditióval megszentelt ősi gyakorlatot. Vajha szavam ha kiáltó szó lenne is a pusztában, de legalább felzavarná, felkeltené a puszta néma, hangtalan csendjét! Patay Károly, evang. reform, lelkész. Az állami tanító- és tanitónőképzők új rendtartása. 1900. évi december hó 18-án 45.781. sz. alatt kelt rendelettel új szabályzatot adott ki a vallás és közoktatásügyi minister az állami elemi népiskolai tanító és tanitónőképző intézetek rendtartására vonatkozólag. Régóta várták e szabályzatot a tanítóképző tanárok, mert a 68-diki népoktatási törvény keretei ma már sehogy sem illenek a gyakorlatra. A lefolyt 3 évtized alatt oly rohamosan emelkedett a tanitóképzés színvonala, hogy az új szabályzat nem is annyira új rendelkezéseket foglal magában, mint inkább a tapasztalatokból leszürődött s a gyakorlatban többé-kevésbbé már jelenleg is alkalmazásban levő elveket tartalmazza. Növeli az új rendtartás iránt való bizalmat azon körülmény is, hogy készítésébe a közoktatásügyi miniszter az erre legilletékesebb fórumot, a tanítóképző-intézetek tanártestületeit is belevonta s a 1 ügy érdekében kifejezett óhajtásaikat több tekintetben meg is hallgatta. A szabályzatnak IX. fejezetbe, 128 pontba foglalt intézkedései egyaráut kiterjednek a tanítóképzők külső és belső életére. Az I. fejezetnek (Általános határozatok) kiválóan figyelemre méltó rendelkezése, hogy a tanítóképzők egyegy osztályába 30-nál több növendék nem vehető fel. Üdvös intézkedés, mert a tanítóképző nemcsak általános mü_ veltséget nyújtó intézet, hanem szakiskola is, sőt első sorban az. A tanítás művészetébe csak úgy vezethető be a növendék, ha a tanárnak nemcsak az osztálylyal, de az egyénnel is van alkalma és ideje foglalkozni. A II. részben (A tanulók felvétele, más intézetekbe való átlépése, eltávozása, kizárása) a felvételre vonatkozó szigorú intézkedés vonja magára különös figyelmünket. A fölvételre a közép- vagy azzal egyenlő rangú iskolák negyedik osztályának sikeres bevégzése jogosít, fölvételi vizsgálattal ezután csak kivételes esetben és ministeri engedélylyel lehet a tanítóképzőbe lépni. Messzeható rendelkezés, mert a tanítóképzők csak úgy haladhatnak a megkezdett utón, ha növendékeik az eddigieknél egy ön tetübb és magasabb előképzettségüek. A III. főpont (Fegyelmi ügyek) a növendékek erkölcsi magaviseletére vonatkozó utasításokat tartalmazza, a IV. a tanulmányi ügyekről intézkedik. Különös gondot kíván fordittatni a tanítási anyagnak az egész évre vonatkozó előzetes tervszerű összeállítására, továbbá az ifj. könyvtárra és az ifj. önképzőkörre. Az osztályvizsgálatok célját is szabatosan körvonalozza, mely nem lehet egyéb, mint „az osztály évi munkásságának bemutatása és a kétes előmeneteld tanulókra nézve az évi érdemjegy megállapítása,“ Felesleges tehát a régi célnélküli kínzó rendszer, mely szerint a vizsgálaton minden növendéknek minden tárgyból okvetlenül felelnie kellett s melynek sok esetben a legnagyobb mértékű paedagogiai absurdumok voltak következményei. Az Y. rész a tanártestületekről, tanári értekezletekről szól. Az egész szabályzatnak talán ez a legfontosabb része. Nagy feladatot, önfeláldozó munkásságot vár a tanároktól, de igyekszik megadni a hozzávaló módot és jogot is. Világosan domborodik ki az egyes pontokból, hogy az iskola szellemi ügye ezentúl nem csupán az igazgató szeszélyétől, vagy legjobb esetben monarchikus elveitől függ, hanem első sorban és legfőképen a tanártestületek határozatától. A VI. főpont az igazgató jogait és kötelességeit szabja meg. E részben vannak ugyan kevésbbé szabatos meghatározások, de erős tanártestülettel szemben a rendelet igy is útját vágja az eddig itt-ott kifejlődött basáskodó rendszernek. A VII. része a gyakorlóiskoláról, a VIII. a köztartás- és benlakásról intézkedik, a IX. az igazgató-tanács
