Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-23 / 51. szám

841 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 842 nem jutok arra a meggyőződésre, hogy többé a köte­lességnek, ha nem is úgy, hogy az még valami hasz­not hozhassan az egyházra, megfelelni nem tudok, ad­dig egyházam és hazám szolgálatában kívánom eltölteni napjaimat; de fogadják egyszersmind azt a kérésemet, hogy a mely percben — mert az ember sokszor ámítja magát —■ Önök látják, hogy ha meg van is még a jó­akarat, de meggyendült már az erő, baráti utón tudas­sák azt, hogy helyet adhassak nagyobb erőnek. Újból is nagyon köszönöm szives megjelenésüket!“ . . . A küldöttség lelkes éljenzéssel felelt e beszédre. Főgondnok ur egy ideig barátságosan beszélgetett a küldöttség tagjaival s d. u. 2’/2 órára a Hungária szál­lóba meghívta őket ebédre. Délután 1 órakor Nagyvárad város és Biharmegye 80 tagú köldöttsége tisztelgett az ünnepelt előtt, hoz­zájuk csatlakozott az országgyűlési szabadelvű pártkör részéről nehány képviselő. Itt Hlatky Endre a nagyvá­radi ügyvédi kamara elnöke volt a szónok s ékes sza­vakban tolmácsolta a város és vármegye jó kivánatait. A biharmegyei kaszinó és váradvelencei Népkör kül­döttsége következett még, mely utóbbinak a nevében dr. Dési Géza tartott szép beszédet. A banketten az első felköszöntőt Tisza Kálmán mondotta a királyra; majd Antal Gábor püspök kö­szöntötte föl az ünnepeltet, ezeket mondván : Dunántúl és Tiszántúl találkozott itt, nem is jött, de vonzatott; vonzotta az igazi nagyság, a mely sa­játja annak az államférfiunak, a ki önzetlenül és hiven szolgálta a hazát és egyházat, soha egyiket a másik rovására. Negyvenegy esztendővel ezelőtt, a magyar re­formált egyház alkotmányát védve — a mint mindenki elismerte — a hazának szolgált. Mikor a hatalom ke­zében volt, akkor sem szolgált soha egyházának más felekezet vagy a haza rovására, hanem szolgált úgy, hogy rá illenek a költő szavai : „Titkon kisérem lép­teid, mindegyre hiven.“ A dunántúli egyházkerület ne­vében, a mely 32 évvel ezelőtt vezéréül választotta Tisza Kálmánt, hűsége viszonzásául hűséget fogad új­ból a vezérnek, a kit ilyennek az Isten sokáig tart­son meg! Dr. Márkusz László a nagyváradi szabadelvüpárt nevében tartott remek szónoklatot, a melyben Tisza Kálmán államférfiul érdemeit méltatta. Dr. Darányi Ignác Tisza Kálmánnét, az édes anyák mintaképét köszöntötte föl. Sokan, nagyon sokan köszöntötték föl szóval, üd­vözölték írásban ez alkalomból közelből, távolból Tisza Kálmánt; de mindannyi közül kiválik egy, a mit leg­először kellett volna emlitenünk, mert a legelső magyar ember, 0 Felsége, a király küldte hű emberéhez, mely igy hangzik : „Igen örülök, hogy ön kedves Tisza, munkás és érdemekben gazdag életének hetvenedik évfordulóját tel­jes szellemi és testi erőben érte el és szivemből kívánom, hogy az isteni gondviselés önt a haza javára még évek hosszú során át tartsa meg.u A legfelső magántáviratot maga Tisza Kálmán olvasta föl általános csendben; utána fölhangzott az „éljen“ a jó, öreg királyra. Öt óra jól elmúlt már, mikor Tisza Kálmán föl­­köszöntötte a magyar anyákat s a társaság az ünnepelt éltetésével eloszlott. Végére érve krónikás tisztünknek, újból meghaj­­lunk a nagy ember kiváló érdemei előtt és igaz szív­vel kívánunk neki hosszú, boldog életet! Adventi gondolatok. (Folytatás.) Magunknak lelkipásztoroknak is azért vissza kell térnünk a bibliához. Ennek szünet nélkül való olvas­gatása és az imádság, tehát az Istennel való örökös társalkodás által el kell jutnunk hivatásunknak s ebből folyó kötelességeinknek mélyebb és igazabb felfogására. Százféle dolog elvégzését várja ugyan tőlünk a világ, az igaz ; de mégis csak egy dologban kell nekünk iga­zán foglalatosnak lennünk ; ebben az egy dologban föl­tétlenül nekünk kell első munkásnak, vezetőnek, min­dennek lennünk. A község házában, a törvényhatósági bizottságban, a különböző, politikai természetű válasz­tásoknál és még sok más dologban jó, ha sokat nyom szavunk a latban, de nem mulhatlanul szükséges, hogy mi legyünk a vezetők; ilyen téreken versenyezni: nem a mi hivatásunk. Vigyázzunk hát, hogy ez egy szük­séges dolgot, a mire hivattunk, olcsó dicsőségért el ne hanyagoljuk, áruba ne bocsássuk. A mi hivatásunk : hirdetni az evangyéliomot, Istennek a Jézus Krisztus­ban megjelent üdvözítő szeretetét, terjeszteni az Isten országát. Ebben a munkában igyekezzünk elsők lenni. Ez a mi terünk : ezen kell a sikerekért szinte rajon­­ganunk. Ehhez a munkához azonban csak úgy fogha­tunk hozzá jó kedvvel, s még a biztosan fölismert nagy akadályoktól se félő bátorsággal, ha érezzük, ha meg­vagyunk győződve arról, hogy az Isten küldött bennün­ket és csak úgy folytathatjuk lankadatlan buzgósággal, ha napról-napra megcsendül fülünkben ez az isteni szó: ime én téged prófétává teszlek, hogy gyomlálj, ronts, ve­szess, törj, építs és plántálj. Valamire küldlek téged, el­menj és valamiket parancsolok néked, megmondjad. Ne félj tőlük, mert veled vagyok én, hogy megoltalmazzalak. Azért övezd fel magadat és felkelvén mondd meg nékik azokat, a miket én néked parancsolok: ne félj tőlük, hogy téged előttük el ne veszesselek. (Jer. 1 : 10, 7, 8, 17.) Egy pillanatra se szabad felej­tenünk, hogy titkainak sáfáraiul rendelt bennünket az Isten (1. Kor. 4: 1.) Más dologban: a földmivelés, szőlőtermelés, selyemtenyésztés és ezekhez hasonló gaz­dasági dolgokban, az orvosi, jogi és más tudományok­ban a tudósabb és gyakorlottabb embereknek egész sora állhat körülöttünk; de az Isten titkaiban nekünk kell a legjártasabbaknak lennünk. Nekünk csak az ezek­kel való hű sáfárkodás adhat tekintélyt. A hű sáfárko­dás pedig azt teszi, hogy hirdessük az Istennek min­den akaratját; hirdessük úgy, mint vettük. A hírnök­nek nem szabad megmásítani küldőjének izenetét. Hir-51*

Next

/
Oldalképek
Tartalom