Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-04 / 44. szám
731 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 732 aki azt mondja : a hol a béke csak az igazság árán vehető meg, ott az nagyon drágán van megfizetve, akkor félre a hamis békével s praedicáltassék az igazság. Hogy ma három nagy kér. felekezet van, az nem a reformatio bűne, hanem ellenségeié. A mi emberi hatalomnak és erőnek hatalmában állott a reformatio elnyomására, azt mind megtette. A legfélelmesebb szövetkezések, melyek valaha a földön köttettek — a Jezsuiták s a világi hatalmasok között — ellenünk irányultak s mi —- Istennek hála — még mindig élünk s hirdetjük az Ur nevét és evangéliumát. Kinek köszönhetjük mi az evangéliumi egyház s az élő evang. hit szikla-erősségét? Luthernek-e, Me- 1 anchtonnak-3, Zwinglinek-e, Kálvinnak-e? Épen nem sértjük meg a nagy reformátorok szellemét, ha azt mondjuk: egyiknek sem; mert a reformatio Istennek munkája. Ok csak az isteni kegyelem választott edényei voltak, mint a próféták és apostolok. .4 reformatio, mint isteni mű, eszméje és lényege szerint tökéletes ; mint történetileg előállott és folytonosan munkáiéhoz, azonban természetesen tapadtak földi gyarlóságok. Midőn Isten megtekintette, valamit teremtett, mind igen jő vala, — mondja a teremtéstörténet — és ugyanez áll ezen szellemi ujjáteremtésre is, melyen azonban a mi bűnös voltunk sokat ront. Az emberiség büntelenül jött ki Isten alkotó kezéből, de a föld bűnre csábitá. így /agyunk a rel'ormatióval is. Az emberek belékeverték sajátosságaikat, korlátoltságukat, gyengeségüket — egyszóval emberi gyarlóságaikat. A reform a ti ó jogosultságát s isteni hivatását azonban igen könnyű belátni annak, a ki fel tud emelkedni az idők és történeteknek Urához, az anyaszentegyház igazi fejéhez és meg fogja látni az Ur célját, melyet a reformatióval elérni akart s az idők folytán mindig el is ért. Luther nagysága abban nyilván ál, hogy nem kívánja magát többnek tekintetni, csak az Ur edényének, egy tökéletlen eszköznek az egyház urának kezében. Midőn Wormsban a nyilvános tárgyalás után, szükebb körben jóakarókig figyelmeztették, hogy ezt és azt visszavonhatná és gondolhatna a következményekre is, igy szólt : „Ha emberektől vagyon a dolog és tanács majd elpusztúl magától is és én szegény barát meg nem menthetem ; ha pedig Istentől van — a miut erősen hiszem, — akkor sem a pápa, sem a császár, sem kard, sem átok, sem az egész világ le nem győzheti.“ És ime, szavainak a történelem igazat adott. Az épületnek, a mely közel 400 évnek tüzpróbáját — és minő próbáit! — szerencsésen kiállotta, — isteni igazságok sziklaalapján kell nyugodni. S a romboló erők, melyek az emberségben dühöngenek, hol fejtettek ki jobban, mint épen a reformatio zászlóvivői és alkotásai ellen ! És mind hiába 1 Bizonyára, ha az evangéliumi egyház múlandó volna, rég megsemmisült volna. „Az Úrtól lett ez, mely csodálatos a mi szemeink előtt.“ (118. Zs. 23.) Ő gyújtotta meg a tüzet a wittenbergi barát szava és praedicatiója által. De az ő igéje és praedicatiója nem az övé volt, hanem az Istennek evangéliuma. Épen erre volt szükség. Benne volt föltalálható a bajok oka és orvossága. Benne olvashatták, a mint a kisértő az Urat a templom tetejére csalta és igy szólt hozzá: „Halsten fia vagy, bocsátkozz alá s mikor a hegytetőről megmutatta neki a világ minden birodalmait és dicsőségét és mondá : „Mindezt neked adom, ha leborúlsz és engem imádsz !“ Az uralomvágyra, dölyfre, hírvágyra való ezen kísértésnek az Ur nem vetette magát alá, nem az ősapostoli egyház sem, de annál sajnosabban a középkori. Ez leborult és imádta a világnak lelkét; a népek feletti uralom, e világ és a pénz, a hatalom és a pompa az övé lett; parancsolni akart népeknek és fejedelmeknek, földi dolgokban, mint a lelkiekben: ez volt az uralomvágy! Csillogó látványosságokban , ünnepi fölvonulásokban, processiókban, lobogó zászlókban, aranyos öltözetekben, tömjén füstölésben, kalandos legendákban, szörnyű dogmákban és csalhatatlan nyilatkozatokban leli táplálékát a lelki büszkeség. A földi javaknak mindenároni szerzésében nyilvánul az egyház hírvágya. E háromból, az uralom és hírvágy és büszkeségből magyarázható ki a középkori egyház minden romlottsága és tévedése... A kísértés ereje még nem merült ki s vajon mi segit ellene ? Semmi más, mint ami az Urnák. S mit tett ő ‘f Az Isten Igéjével űzte el a kisértőt. Az Isten igéje ezen nagy hatalmának fölismerése volt a reformatio hajnalcsillaga. 1508-ban vezette be dr. Staupitz az ifjn wittenbergi egyetemre az addig még csak rend és tanulótársai szült körében ismert magistert, a kiről a tudós Mollerstüdt nemsokára igy nyilatkozott : „Ez a barát minden doctorokat meg fog téveszteni, uj tant hoz be és az egész római egyházat reformálja; mert a próféták és apostolok irataira támaszkodik és a Jézus Krisztus igéje alapján áll. Ezt pedig senki meg nem cáfolhatja, sem a philosophusokból, sem sophistikával.“ És Luther az Istentől ihletett lélek sejtésével ismerte fel hogy itt sarka Ilik életének fordulópontja. Es most Luther a bibliát, melynek mindent köszönhetett, amije csak volt s ami ő maga volt, lefordítja és beplántálja népe lelkének legmélyébe. Lehet mondani, hogy amint az igazság isteni lelke a szent hajdankorban megtalálta a maga szószólóit, úgy megtalálta a középkorban is a maga igazi tolmácsát s csodálatos erőt adott választottjának. Mintha csak a próféták és apostolok tanulták volna meg a Luther népe nyelvét 1 De ez a könyv nem titokteljes és homályos sok helyen, s nem szorul magyarázatra ? De igen, csak arra nincs szükség, hogy valamit belémagyarázzunk. Az Isten igéjének önmagát kell megmagyaráznia, azaz a szt. Írásnak nincs egyetlen oly homályos helye sem, hogy azt egy másik helyes világításba ne állítaná. Ez az evang. irásmagyarázat alapelve; és az üdvösségre vezető üt oly világosan van benne megírva, hogy egyetlen józankutató nem kételkedhetik egy pillanatra sem a felett, hogy mit kíván tőlünk az Isten igéje. Félre hát a hagyományokkal, a fél vagy egész pogány szokásokkal és tanokkal, melyeket vagy a nép értelmetlensége vagy silány papi számítás vitt be a kér. egyházba, félre
