Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-14 / 41. szám
679 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 680 ban, hogy felséges királynénk magához hivatván Horváth Mihályt, a történetírót, felkérte őt, hogy mondja «1 előtte az 1848-i függetlenségi harcunkat, hogy ő azt igazán jól megérthesse magától a történetírótól. S midőn igy hiven megismerte Magyarország történelmét, még nagyobb örömet érezhetett a kiegyezés létrejötte felett, melynek inegpecsétlése volt a királyi pár megkoronázása. Erzsébet királynénk az 1867 jun. 8. végbe ment koronázás után már oly világos jelét adta Magyarország iránt táplált rokonszenvének, hogy e miatt a bécsi lapok fel is szólaltak. Nagyobbrészt Budán tartózkodott az udvar. Kis leánya 1868 ápril 22-én Budán született s Mária Valéria nevet kapott, a királyné szivevágyát követve, mellé magyar dajkát fogadott, kinek énekelgetnie kellett az altató bölcső mellett. Majd pedig midőn a kis főhercegnő növekedett, O Felsége maga vele mindig magyarul imádkoztatott, ez az én kis magyar leányom, szokta volt róla mondani. Nevelőjéül a magyar Rónay Jácint püspököt hívta meg. Fiának menyasszonya részére pedig már Brüsselbe magyar nyelvtanárt küldetett. Magát a trónörököst oly okos magyar szellemben nevelte, hogy az Magyarországról mint „hnádott hazánkról“ szólott már az ő ünnepi beszédében. De talán elég vonást is bemutattam már annak jeléül, hogy felséges királynénk mily őszinte mély szeretettel vonzódott hazánk iránt. A^agy talán még a gasteini fürdőt említsem, hol udvarhölgye Majláth grófnő midőn németül irta be O Felsége nevét a vendégkönyvbe, nem állhatta, lehúzta kesztyűjét és utárma irta : „Erzsébet magyar királyné.“ Sokat, nagyon sokat felhozhatnék még a múltak tárából Felséges asszonyunk irántunk való különös vonzalmának bizonyságául, de úgysem tehetném, hogy mindenre kiterjeszkedő rajzot nyújtsak, az idő pedig előre halad, s a mi célunk most nem is az, hogy ismételjük felséges asszonyunknak már e falak közt egyszer elhangzott élettörténetét, hanem hogy a történelem fáklyájával bevilágítsunk ez élettörténet háttere mögé, azért e kedves emlékek közül csak az 1885-i orsz. kiállítás meglátogatását emlitein fel. A királyné, a ministerek s udvara kíséretében nézegette a pavillonokat, s elfáradván Dobos vendéglőjébe tértek. Ott volt vele leánya Mária ATaleria főhercegnő is és a miniszterelnök is, Tisza Kálmán. A cigányok ugyancsak iparkodtak, hogy minél szebben játszanak a királyné előtt. Ugyan kérem —• szól most a királyné az egyik főurhoz — rendelje meg kérem a „Maros vizét.“ azt nagyop szereti Valeria. Otthon, ha zongorázza, mindig mondja, ez a Blaháné nótája. S a felhangzó bájos zene hangjára a fiatal királyleány egész boldogan csókolta hálából édes anyjának kezét. Beszélhetnénk most a gödöllői vadászatokról és udvari életről, sok kedves vonást említhetnénk fel azon viszonyból, a melyben a felséges asszony magyar előkelő főurainkkal s ezek családjaival állott egészen a 88-as évekig, ámde ha én ilyen és hasonló kedves képeket fogok felidézni királynénk életéből, utóbb még azt hiszi valaki, hogy nem is volt az ő élete más, mint öröm és boldogság. Pedig de nagyon csalódik, a ki igy gondolkodik, sőt inkább a szenvedésekből, csapásokból vette ki részét királynénk oly nagy mérvben, mint kevés más halandó, úgy hogy azok azután teljesen összetörték egészségét. Nemes szivében részvétre talált mindegyik veszteségünk és országos gyászunkat enyhítette hozzájárulásával. Gr. Károlyi István és gr. Andrásy Gyula halálakar koszorújával, gr. Lónyay Menyhért, Pauler Tivadar és Arany János halálakor részvétnyilatkozatával találkozunk. Örömben, búban részesünk volt, de mindenek közt a legmeghatóbb volt Deák F. halálakor tanúsított mély bánata, a melyre vonatkozólag Rónay Jácint naplója nyújtja a legközvetlenebb értesítést. Bajorországból jött haza jan. 25-én d. u. 3 órakor — írja Rónay — a felséges asszony Bécsbe, s már az előteremben kérdezte, hogy van Deák F. ? Január 29-én pedig ezen szavakkal fogadta a szobájába lépő Rónayt: E pillanatban közli velem Valéria a szomorú hirt, hogy Deák F. meghalt, úgy van-e ? Az igenlő válaszra szomorúan csókolta meg a királyné gyermekét. Harmincegyedikén, mikor Deák F. ravatala már az Akadémia csarnokában állott, d. u. 4 órakor érkezett oda a királyné. Már várt rá az előre küldött fehér koszorú, most a koszorút Ó Felsége vette a kezébe, a ravatal három lépcsőjén csendesen felhaladva, letette a nagy halott mellére. Azután a koporsó lábánál lévő imazsámolyra térdelt s leborulva imádkozott. A. körötte állók néma csendben nézték, s nekünk eszünkbe jut a haza bölcsének egyetlen óhaja az t. i. hogy midőn a kiegyezés körül tett fáradozásaiért a király megakarta Deákot jutalmazni és gr. Andrásy Gy miniszterelnök váltig unszolta őt óhajtásának nyilvánítására, „Egyetlen óhajom — válaszol Deák,— hogy ha meghalok, Ö Felsége azt mondja rólam: becsületes ember volt.“ Ez volt a nagy ember óhaja, az élő nem fogadott el semmit, a halott nem szabadkozhatott többé a legnagyobb kitüntetéstől: a koporsója lábánál térdre hulló királyné könnyeitől. (Folyt, köv.) Emlékezés a M. Pr. I. Társulat pozsonyi gyűlésére. Jobb későn, mint soha. Ezen elvnek hódolva, bár ha későn is, felveszem a tollat és ismertetni kívánom nem ugyan a gyűlést — mely már különben is ismertetve volt — hanem az egyes mozzanatokat, jeleket, az idők jeleit. Volt idő egyházi életünkben, mikor az elöretörekvők kezüket az egyház szivén tartva, megalkoták az úgynevezett „reform, egyletet,“ vagy helyesebben; megakarták alkotni. Ezen kis sereg elén állott Szász Domokos, Fejes István, Kovács Albert, Kovács Ödön és többen. Részt vettünk abban mi közpapok is többen, reformálni akarván a reformálandókat, előttünk lebegvén a nagy Ballagi eszméi, melyeket az akkor úgy szólva egyedüli Prot. Egyházi és Iskolai Lap hasábjain szétszórt a magyar reformált egyházban, mondjuk az összes protestáns egyházakba, a lelkekbe, a szivekbe. Az ő hatása alatt éreztük, mélyen éreztük elmaradásunkat a külföldi evangéliomi mozgalmak