Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-07 / 40. szám

663 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 664 tetve, hanem a poklok kapui ellen mondják ki az igazat, és tanítsanak az ördög és gonosz emberek akaratja ellen.“ Á hercegszőlősi cánonok 18-ik pontja is hasonló értelem­ben szól, midőn azt mondja : „azt akarjuk, hogy a prédi­kátor űrnapján mindenkor kétszer prédikáljon. így ő maga is az ö tudmányában épülhet, a község is a prédikációra inkább reá szokik.“ Midőn tehát azt látjuk, hogy nemcsak az apostolok, de a reformátorok s a 16-ik század, tehát a reformátió korabeli atyák is az igehirdetés erejével fundáltak anya­­szentegybázat; midőn látjuk, hogy az evangéliom hir­detésével nemcsak le tudták rázni a lelkekről a róm. egy­ház elme-setétségen s lelki vakságon gyökerező és virágzó tanait, hanem azzal a nehéz idők dacára is tiszta evan­­géliomi egyházi életet teremtettek : akkor azt kell rnon­­mondanunk, hogy azok, a kik a kétszeri prédikálást te­hernek és fölöslegesnek tartják, nem viselik szivökön az anyaszentegyház ügyét s nem viselik méltán nevöket. — Mert igaza van Szeberényi János volt bányakerületi ev. püspöknek, midőn azt mondja: „a kik tudják és érzik: mi az vallásra tanitani, vallással inteni, feldeni, figyel­meztetni s meggyőzni, vallással ha1 ni emelőleg az élet viszontagságaiban a szivekre : csak azok érzik hivatásuk magasztos voltát.“ Hirdessük csak a tiszta evangéiiumot, még pedig örömmel és készülve, majd meglátjuk, hogy nem tanítunk hiába. De e mellett nem szabad megtelejtkeznünk hitcik­keink ismertetéséről sem, mert : „a kátét, az az a hit­formának, úri imádságnak és tízparancsolatnak összevont és rövid magyarázatát fenn akarjuk tartani az egyházban) hogy legyen az bevezetés a tökéletesbekre. Az apostolok idejében is voltak kátémagyarázók, a kik a vallás alapját az apostoli bitforma szerint előadták.“ (Folyt, köv.) Ballá Endke, ev. ref. lelkész. Megjegyzés FülÖp József egyházmegyei tanácsbiró ur észrevételeire. Ezen lap aug. 26-án megjelent számában közölt gyűlési tudód itásom miatt Fiilöp tanácsbiró ur a tőle megszokott ambitióval heves kirohanást intéz ellenem e lap 38-ik számában, megvádolván azzal, hogy én az ő személye iránt rossz indulatból küldtem be ezen tu­dósítást és hogy indítványának intentióját célzatosan elferdítettem. Fülöp tanácsbiró ur ezen észrevételére a kö­vetkezőkben válaszolok : Gyűlési tudósítást beküldeni nekem semmi szán­dékom sem volt, mert ezt éppen Fülöp tanácsbiró ur szokta évről-évre beküldeni. Azonban ez évben tudó­­titást senki sem küld vén, e lap szerkesztője felkérte az őrségi esperes urat, hogy valakivel küldetne be ilyen tudósítást. Esperes ur engem kért fel, de miután ada­tok nem voltak kezeim között s miután a tudósítások beküldését rendszerint az egyházmegyei jegyző urak szokták magukra vállalni: én egyházmegyénk jegyző­jéhez intéztem kérdést, hogy nem vállalkozna-e a tu­dósítás beküldésére? Jegyző ur azt válaszolta egy le­velező lapon, hogy a tudósítás készen van s küldeni fogja. A tudósítás azonban két hét múlva sem jelent meg a lapban, én tehát kérdést intéztem e tárgyban a szerkesztőséghez, a honnan azt a választ kaptam, hogy ez ideig senki sem küldött be tudósítást. Ekkor szán­tam reá magamat annak beküldésére. Hogy ez igy volt, azt igazolhatják azok az egyé­nek, a kikre itt hivatkoztam. Az itt leirt eljárás iga­zolja azután azt is, hogy én egyáltalában nem kíván­tam Fülöp tánácsbiró ur szóban levő indítványával hirlapilag is foglalkozni ; de ha mar a körülmények kényszeritettek arra, hogy a tudósítást beküldjem, akkor már kötelességemnek kellett tartanom, hogy a dolgo­kat a tényállásnak megfelelőleg híven Írjam le. Hogy személyeskedni nem akartam, azt eléggé igazolja azon körülmény, hogy Fülöp tanácsbiró urat nem neveztem meg. Fülöp tanácsbiró ur azt írja, bog3r nemes inten­­tióju indítványát rosszakaratulag félremagyaráztam. Hát ez egyszerűen nem igaz. Indítványáról csak annyit Ír­tam : „ezen indítvány, különösen annak indokolása igen kellemetlenül érintette a, lelkészt kart.“ Nem elég vilá­gos-e egy olyan indítvány, mely azzal van indokolva, hogy miután a lelkészi fizetés 600 írtra ki van egé­szítve, tehát a „korábbi nyomasztó anyagi helyzeten se­gítve van.“ Hát olyan sok-e egy lelkész számára a 600 frt fizetés, hogy azt nem nyomasztó, hanem virágzó anyagi helyzetnek tekinti egy lelkésztárs ? ! Es egy 600 frt fizetésű lelkész könnyebben fizetheti-e a 12 irtot, mint az a gyülekezet, a melyik ezt önként vállalta ma­gára és a tanítója után is nemcsak 12 irtot, de 15 kros nyugdijat is fizet ? ! Hogy az az indítvány és ismétlem — különösen an­nak indokolása —kellemetlenül érintette a lelkészi kart — azt hiszem, hogy ezt Fülöp tanácsbiró uron kivül min­denki természetesnek találja. S hogy ezen indítványt nem csak az őrségi lelkészi kar, de az egész egyház­­megyei közgyűlés hogyan fogadta: azt az alábbi té­nyek igazolják. Fülöp tanácsbiró ur egyetlen egy lelkésztársát sem méltatta arra, hogy a lelkészi kart érintő ezen indít­ványát vele megbeszélte volna. Midőn az inditvány a gyűlésen leendő előadás végett nekem kiadott, —- mi­előtt a reá vonatkozó javaslatomat elkészítettem volna, két lelkésztársammal közöltem. A gyűlés alkalmával is — az inditvány tárgyalása előtt — mindegyik lelkész társadalmat megkérdeztem, mit szólnak az indítványhoz, mindegyik csudálkozott azon s mindegyik kereste a ru­gót, mely ezen indítványt világra hozta ; sőt egyik lel­késztársunk, — a kit mindnyájan az egyházi élet ön­zetlen munkásának és bátor szókimondónak ismertünk, még talán Fülöp tanácsbiró ur is ilyennek tartja, —­­oda nyilatkozott, hogy „ezt az indítványt nem szabad tárgyalás alá bocsátani.“ De az inditvány — miután Fülöp tanácsbiró ur azt vissza nem vonta — mégis tárgyalás alá bocsáttatott és előadói javaslatomat az inditvány ellen szóló tűnte-

Next

/
Oldalképek
Tartalom