Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
579 tos hivatásából kifolyólag szorgalmasan, gondosan előkészítené papnövendékeit a prédikációra, a biblia- és káté-magyarázatra. Nemcsak, hanem a teendők végzésekor rendszerint jelenlevén, szorgos figyelemmel kisérné és megbírálná a kivitelt, a heti közös összejövetelen (seminariom). Presbyteriumunknak 3 theol. tanár tagja van s ezektől úgy tudjuk, hogy a gyakorlati theologia tanszéke éppen a jövő évtől kezdve már tisztán e szak szolgálatában fog állani. Aztán az is igaz, hogy a lelkésztanár a maga prédikációit, káté- és bibliamagyarázatait, halotti, keresztelési és esketési beszédeit is megbeszélhetné, tárgyalhatná utólagosan növendékeivel. Ezt ő maga megteheti egész természetesen ; de ha más a lelkész, mint a tanár : a tanárnak már ezt tenni nem szabad. Pedig bizonyos, hogy csak az ilyen megbeszéléseknek van igazán föl világositó erejük. A kötetekben levő prédikációk és szertartásos beszédek fejtegetése távolról se ilyen értékes és érdekes. Es pedig azért nem, mivel a növendékek, de maga a tanár se ismeri azokat a körülményeket, a mik között azok születtek. Ilyen kis városban, mint Pápa, egyszerre ismerős lesz a fiatal ember s ha keresztelés, esketés, temetés vagy egyéb különös esemény fordul elő, a mi arra indítja a lelkészt, hogy alkalmi beszédet mondjon, azonnal figyelmessé lesz és mérlegeli, hogy a lelkész hogyan tudta alkalmazni az örök isten-igét, az általánost, a múló egyes, a különös esetre Ez aztán önkéntelenül is önálló gondolkozásra készti. S milyen előnyös, ha ilyenkor szabad neki véleményt nyilvánítani, sőt egyenesen jelhivatik rá. Bizonyára üdvösnek, tehát kívánatosnak tartja mindenki, hogy a papnövendékek a gyülekezet körében tartandó vallásos estéken mindig jelen legyenek, sőt ne csak jelen legyenek, hanem közreműködjenek. És meg is teszik ezt, ha a gyakorlati theologia tanára elől megy, buzdít, esetleg int is. De ha ő elmarad, akkor elmaradnak, el még buzdítása dacára is. Ez tapasztalati igazság. Pedig bizony könnyen támadhat bizalmatlanság, kivált ha vannak, a kik akarják is, hogy támadjon, két ember között; de könnyen megzavarhatják a jó egyetértést és összatartást a lelkész és a gyakorlati theologia tanára között, az illetőknek legkisbb hibája nélkül is. Ha aztán a helybeli lelkész és a gyakorlati theol. tanára között nincs meg a kellő harmónia, az egy célra törő bizodalmas munkásság: ennek már egyenesen kárát vallja a papnevelés. A konfirmációi és az ismétlő iskolai vallásoktatásnak folytonos megfigyelése, esetleg felügyelet mellett való teljesítése is a mily szükséges, ép oly lehetséges lenne. A lelkek gondozása körül fölmerült újabb esetek friss életet lehellnének a sablonba ; ingert vinnének az általános igazságok szemléltetésébe és felejthetetlen kivezető utakat mutathatnának bonyolult és kényes helyzetekből. 580 Az előadottak alapján ügyünk a főt. egyh. kerületi közgyűlés kegyes jóindulatába kérve, legmélyebb tisztelettel vagyunk és maradunk Pápán, 1900. julius 31. A Főtiszteletü Egyh. Kerületi közgyűlésnek alázatos szolgái A PÁPAI EV. KEF. GYÜLEKEZET. A búcsúztató hitelvi szempontból. Kovács Lajos nagyodi tanító úrral együtt én is olvastam e lapok jelen évi 30-ik számából, hogy az őrségi ev. ref. tanító testület közgyűlésén inditványképen hangzott el, mikép „a verses búcsúztatás, mint a mai kor civilizált szellemének meg nem felelő fűi ctio töröltessék el.“ S mondhatom, én is nagy meglepetéssel olvastam, nem azért ugyan, mintha sajnálatosnak vélném a verses búcsúztatás végelgyengülésének ez indítványban rejlő újabb tanujelét, hanem sokkal inkább azért, hogy a ki már helyes érzékkel síkra kél a verses búcsúztató ellen, miért áll meg félúton s mért nem kívánja, hogy azok a többékevésbbé fejcsóválá-ra és mosolygásra indító, jobbadán émelygős búcsúztatók, kötött vagy kötetlen formában kérlelhetetlenül száműzessenek a puritán kálvinista temetési istentisztelet köréből. Célzatosan használom az „istentisztelet“ kifejezést, mert hitelveink szerint s az ős apostoli kor nyomaiu haladva a temetés aktusa elsősorban és mindenek felett Istennek tisztelete, imádása tartozik lenni. Már pedig a ki csak vázlatosan is ismeri a búcsúztatások múltját, tudja, hogy az eddig elhangzott búcsúztatások, — fehér holló gyanánt felmerült egyes kivételektől eltekintve, — inkább az ember, és még inkább a Mammon szolgálatában állók valának. Az igazság szeretető sarkall már itt annak nyilt kijelentésére, hogy e részben a kántor urak mellé a lelkészek közül is sokan sorakoztak, a kik fülök botját se hajtották a mai kegyeletien nemzedék előtt feledés homályába borított Helvét Hitvallástétel ezen kinyilatkoztatására: „. . . azoknak cselekedetét sem hagyjuk helyben, kik renden is túl mennek halottjaik iránt való gondoskodásban : kik pogányi módon siratják halottaikat.“ Mert igenis a búcsúztató lelkészek és tanítók túl mentek a renden l-ször is; mivel sokszor fél, sőt 3/4 óráig tartó búcsúztatókat is mondván, sok beszédüségbe estek, mint a pogányok ; 2-szor túl mentek a kellő határon az érzékenységre hatás eszközeinek félszeg kihasználásával, oly keservesen bánkódván s eo ipso velők a siralomra mesterségesen izgatott közönség, kivált pedig az amúgy is gyászba borult felek, — mint a pogányok, kiknek vigasztalásuk nincsen ; 3-szor túl lépték a tilalomfát az által, hogy a halott valóságos, vagy ugyvélt érdemeinek emlegetése, élénk színezéssel való dicsőítése következtében emberimádás „riadó vak mélységeire“ sülyedtek alá, kárhozottul megfeledkezvén arról, hogy ha mindazt megcselekednők is, a mik parancsoltatnak, haszontalan szolgák volnánk, mert csak azt cselekednők, a mivel tartozunk,— s még jobban elfelejtvén a korinthusiakhoz intézett apostoli intelmet, mely a szivek és vesék titkos redőibe egye-DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP
