Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-12 / 32. szám
523 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 524 megtud-e szívvel lélekkel felelni azoknak a kivánalmaknak , melyeket híveinek s prot. szent vallásunknak érdeke minden lelkésztől joggal megkövetelhet ? ! Az ilyen fáradt szolgája az Urnák megtud-e állani diadalmasan abban az elkeseredett harcban, melyet a reactionak sötét lovagjai most már nyiltan folytatnak ellenünk s mindent elkövetnek, hogy a hatalmat kezükbe ragadják minden téren, még a községi ügyek vezetésénél is ? Megtudja-e védeni híveink érdekeit ezeknek túlkapásai ellen? S megtudja-e őket Őrizni, hogy juhai közül csak egy is a protestantismus falai körül ólálkodó farkasok karmai közé ne jusson? Avagy megtudja-e védeni őrizetére bízott nyájat az elszéledéstől, a felekezetnélküliség s socialismus hamis prófétái ellenében.“ Oh bizony, ha valamikor, úgy éppen napjainkban kellenek reform, egyházunkban éber őrállók. Tudja ezt a mi hatalmas ellenfelünk, a római egyház ; épen azért mindenüvé jól képzett, ügyes, munkabíró harcosokat állít s a tehetetlen, elerőtlenedett harcosokat visszahívja a harctérről s módot nyújt nekik, hogy a jól megérdemlett nyugalmat élvezhessék. Úgy látszik a mi őrállóink erre még nem gondoltak ! Képzeljünk el csak egy olyan vegyes vallásu községet, hol a római egyháznak jól képzett, ügyes harcosa mindent elkövet, hogy a hatalmat, a vezetést a községben kezébe ragadja s pénzzel, rábeszéléssel iparkodik a ref. hivőt megnyerni az „egyedül idvezitő egyház“ számára s képzeljünk oda egy beteges, elerőtlenedett, már évek óta munkaképtelen ref. lelkészt, ki egyházának anyagi ügyeivel mit sem törődik, Isten igéjét nem hirdeti, mert erre képtelen, híveivel nem érintkezik, mert a hosszas betegeskedés egészen skeptikussá teszi s meg van hasonlva önmagával és a világgal s közönyösen nézi a másik egyház lelkészének túlkapásait, a ki őt igen sokszor még saját hívei előtt is gunytárgyává teszi; közönyösen nézi a vallás- és erkölcsi élet hanyatlását s nincs ereje megakadályozni, hogy hívei a felekezetnélküliség örvényébe rohanjanak: őszintén meg vallhatjuk, hogy az ilyen helyzet ref. egyházunknak beláthatatlan károkat okozhat. Pedig ilyen állapotokat sok helyen találhatunk. Hallom ugyan az ellenvetést, hogy öreg, tapasztalt lelkészek több szolgálatot tehetnek mint a tapasztalatlan heves vérű ifjú Timótheusok. Ezt elismerem s tisztelettel meg is hajlok mindenkor az ilyen hű Áronok előtt. De hát én nem is ezekről szólottám, hanem azokról, a kik már nem képesek egyházunk javát munkálni. Hallom azt az ellenvetést is, hogy az Urnák ilyen elerőtlenedett szolgái mellett ott vannak a káplánok, a kiknek kötelességükben áll az öreg lelkészt helyettesiteni; ámde ezeknek működése legtöbbnyire az igehirdetésen túl nem terjed ; a hivek közt, különösen napjainkban — oly igen szükségessé vált cura pastorálist nem gyakorolják, nem is gyakorolhatják; mert mire az egyház anyagi ügyeivel s a hivek lelki állapotával megismerkedhetnek, akkora más egyházba helyeztetnek át s jön helyükbe egv másik, a ki szintén közönyös szemekkel nézi a szegény elárvult egyház valláserkölcsi hanyatlását. Az ilyen gyülekezetre bizony úgy anyagilag, mint erkölcsileg égető szükség a lelkészi nyugdíjintézet létesítése, a melynek segélyével elerőtlenedett lelkésze a jól megérdemlett nyogalomba vonulhat. De szükséges magára, az Urnák elerőtlenedett szolgájára is. Az ifjúság tevékeny, életdús vidor korában, a férfikor, sőt mondhatjuk a szép öregkor munkabíró idejében is derült kedvvel s teljes odaadással végezzük a ránk bízott feladatot, jókedvvel s lelkiismeretes pontossággal munkáljuk az Urnák szőlejét, mert nem tudjuk mit tesz megfáradni, kimerülni; ámde az élet alkonyán, a vénség roskadó korában fáradt munkások vagyunk, kiket a nap terhe és heve megviselt, kimerültté tett, kik sóvárogva nézünk a jól megérdemlett nyugalom után, hol az Urnák szent ügyéért vívott harcunkban megfáradt tangjainkat megpihentessük. S ha valaki megérdemli ezt a nyugalmat, bizonyára egy, fontos hivatását megértő s azt mindenkor betölteni törekedett, elerőtlenedett, beteges, megaggott szolgája az Urnák az, a ki ezt a maga részére joggal megkövetelheti. Ezt a nyugalmat pedig mindaddig, mig egyházában tétlenül kell vesztegelnie s fájó szívvel kell tapasztalnia, hogy immár többé nem képes munkálni az Isten házának javát s gyengeségével nem képes megakadályozni egyházának valláserkölcsi hanyatlását, — addig ezt a nyugalmat nem találja meg. Számtalan érvet tudnék felhozni még a lelkészi nyugdíj-intézet szükségessége mellett, de ezeknek felsorolásával nem akarom tovább fárasztani lelkésztársaim figyelmét. Épen azért most rátérek arra a kérdésre, hogy a lelkészi nyugdíj-intézet létesítése keresztül vihető-e ? S ha igen, mi módon ? Szerintem keresztülvihető, de csakis az állam segítségével. A humanismus megköveteli, hogy az államban levő egyházaknak egyenlő joga, egyenlő helyzete legyen. A terhei alatt roskadozó magyar prot. egyházat az állam hozzájárulása hozza abba a helyzetbe, hogy lelkészeinek nyugdijat adhasson. Némi kis segélyt már nyújt az amúgy is szegény lelkészeknek, kiegészítve fizetéseiket 600, s majd 8 év múlva 800 forintra. Csekély ez a segítség ; de hogy jogos volt követelésünk, mutatja a törvényhozó testület hozzájárulása. S hiszem, hogy ha őrálló férfiaink a lelkészi nyugdíjintézet létesítése ügyében is felemelnék az államnál szavukat — az ezen kérés teljesítése elől sem fog kitérni. A kérdés már most, hogy mi módon volna ez keresztülvihető ? Vegyük fel a mi dunántúli egyházkerületünket. Van ebben átlag 20 működő s.-lelkész, tehát van nyugdíjra jogosult lelkész körülbelül 20. Ha most mindegyik nyugdíjra jogosult lelkész részére számítunk legkevesebb 800 frtot, — kevesebbet nem lehet, — akkor az állam adna a dunántúli egyházkerület részére 16000 forintot. Ha ez nem volna lehetséges, akkor a szükséges összeget a gyülekezetekre kelleni kivetni. E szerint
