Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-21 / 3. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

38

37

Monod A. e részben is igazán a dolog mélyére pillantva, igen helyes feleletet ád. Azt mondja nevezetesen: valamely vallásos cselekvény teljesítésénél én mint az egyház szolgája és képviselője köteles vagyok őrködni annak tisztessége, becsülete fölött. Az esketés is vallásos cselekvény. En mindenkor kész vagyok az ifjú párért az ő házukban vagy az enyémben imádkozni, bármilyen legyen is a kötelesség, a mit magukra vettek. De a templomban, egyházam nevében, hivatalomnál fogva, mint annak elhívott szolgája, nem hagyhatom helyben, hogy a római kath. egyházzal szemben olyan alárendelt helyzetben volna az, mint a milyent a fönt emlitett elkötelezés számára kijelöl. Szégyen és gyalázat az a református egyházra, ha azt mondják neki: »add ránk áldásodat, ellenben megígérjük neked, hogy minden gyermekünket, a mit az Isten adni fog, elvonjuk tőled.» Es hát nem úgy van-e, hogy ha én mint egyházam lelkésze, annak ilyen meggyalázásához oda adom a hivatalomat, hát megsértem azt a tiszteletet, mivel iránta tartozom?! Ez úgy a keresztyén lelkiismeret, mint a hivatalos méltóság és a személyes tisztelet érzéke szempontjából tekintve, oly fontos ok, hogy a legtöbben, a kiktől ily esetben a hivatalos közreműködést megkellett tagadnom (Monod,) maguk beismerték, hogy az én bizonyítékaim helyesebbek, mint az övék.

Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha felettes hatósága kényszerítené, hogy egy ilyen házasságot áldjon meg, Monod ezt feleli: ezt mondanám hatóságomnak: Önök azt parancsolják, hogy az egyház áldását adjam erre a házaspárra. Jól van, én engedelmeskedem, de az egyház szellemében és pásztori lelkiismeretem parancsa szerint.» Aztán a beszéd folyamán egész szeretettel, de oly élesen kifejezném helytelenítésemet az evangélikus félnek, hogy minden jövendőbeli házaspárnak elmenne a kedve attól, hogy engem ilynemű hivatalos kötelesség gyakorlására kényszerittessen.«

Tagadhatatlan, hogy a céltudatos, következetes és komoly eljárás igen áldásos gyümölcsöket teremne számunkra ezen a téren. És a legnagyobb áldás talán az lenne, hogy a vegyes házasságoknak, egyházunk e csapásainak száma jelentékenyen megkevesbbednék.

Statisztikai kép a győri ev. ref. egyházról

Napjainkban sok szó esik a vegyes házasságok és az azokból született gyermekek vallását illetőleg kötött megegyezésekről. Nincs dunántúli kerületünkben (talán egész Magyarországban sem) anyaegyház, mely e tekintetben a győrihez volna hasonlítható. Azt gondolom azért, szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot és talán tanulságul is szolgálhat ezen — igazán és komolyan elmondhatjuk — exponált egyházunk mai helyzete és ebből következtethető jövő kilátása. De talán a kép, melyet felmutatok, gondolkodóba ejti magyar egyházunk őrállásra hivatott kormányzó férfiait is, hogy éber tekintetüket ránk fordítsák és segítő kezüket felénk kinyújtsák. Ezt megérdemli, szinte követeli — nem a győri egyház, hanem a magyar kálvinizmus eminens érdeke és mondjuk — becsülete. De talán felnyílik ! azoknak a szeme is, a kik úgy szűr alatt dohognak,

1 hogy még az ilyen „fényes ekklézsia“ is segítségért kiabál, idegen pénzen akar templomot építeni stb. . . . Csak csendesedjetek, édes véreim ; mert tudatlanságból származik az ilyen beszéd! Lássátok, (ne sértődjetek meg, hogy per" te szólitlak benneteket, — szeretetből ejtem igy a szót) itt a báránykák harca folyik a ragadozó farkasokkal. Ti — egyhitü, kompakt ekklézsiátokban nem is képzelitek, hogy ilyen kevert nyáj mellett a pásztornak mennyit és hányfelé kell futkosnia, hogy nagyobb károsodás ne történjék . . . Szép, sudár-tornyotokban megkondul a hármas harangszó és ti a begyülekezett egészséges nyájat, veszély félelme és aggodalma nélkül, legeltetitek a szép kies folyóvizek mentén. Lássátok, mi csak sóvárgunk az ilyen boldog állapot után. Mi még mindig a „türelmi parancs“ korszakában élünk. Úgynevezett templomunk (mult századbeli gránáriumhoz hasonló alkotmány) udvarban, torony és harang nélkül ''még mindig a babiloni vizek melletti szomorú rabságra emlékeztet minket; — haugyan megunván a várakozást, szégyenletében agyunkba nem fojtja az emlékezést. Ebben — a nyilvánosságtól elzárt helyzetünkben nem akarnak meglátni lakostársaink s nem tudnak megtalálni idegenből hozzánk jövő feleink. Ácsi pap kollegánk (miért ne leplezném le ? . . .) óra-számra keresett, inig végezetre — a kármélita atyákhoz igazította egy rendőr . . . s a mikor szabadkozott, hogy nem azokat akarja megvizitelni, e szavakkal nyugtatta őt meg: „kálomista, kármélita, mindegy az uram!“ Nohát atyámfiái ezért is kell nekünk egy, nyílt téren, magas toronynyel ékes, aranyos csillaggal prédikáló templom, hogy ne téoelyegjetek; hogy akarva — nem akarva beleakadjon minden szem; a mely ország-világnak hirdesse, hogy ezen a nagy sötét folton is lobog az evangéliom fáklyája, melynek kioltásában annyit izzadott a minden fegyverrel rendelkező vad fanatizmus.

Az egyenlőtlen harcban . . . nem is harcban, hanem gyilkolásban — sok vért vesztett Dunántúlnak ezen hajdan igazán fényes, erős ekklézsiája. Fényes és erős volt; mert volt két papja, közép- és felső iskolája, melyben tanult a hires Szenczi Molnár Albert is. Könyv-