Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

427

DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP

428

Hogyan tanított Jézus?

(Luk IV: 32.)

Alig lépett ki Jézus a nyilvánosság elé, azonnal felé fordult az általános érdeklődés. Tanult és ékesszőlő egyének ugyan nagy számmal voltak Zsidóországban, de mégis kevésbbé kisérték őket figyelemmel, mint Jézus fellépését. Abban sem volt semmi feltűnő, bogy neki állandó tartózkodási helye nem volt, hanem tanitva „szélylyeljárt.“ Ugyanezt cselekedtél* a zsidó tanítók közül sokan, Keresztelő János is a pusztában prédikált és pedig nem közönséges bátorsággal. Kérlelhetetlenül ostorozta mindenféle sorsú emberek bűneit, a népét, valamint a királyi udvarét — és mégsem keltett oly nagy feltűnést. Krisztusnak nem sokára több tanítványa és követője volt mint Keresztelő Jánosnak. Erről a farizeusok elég hamar értesültek, különösen, a midőn Jézus Galileát elhagyta és Júdeába vonult, a honnan igéje csoda erejének hire rövid idő alatt a fővárosba is eljutott. Maga Jézus azonban huzamosabb ideig kerülni igyekezett a zajosabb feltűnést. Tudománya jövendő elszánt ellenségei ellen nem akart előbb fellépni, a inig az eléggé el nem terjedt. Ezért ismét visszavonult Judeából a Jeruzsálemtől távolabbra eső Galileába. De teljesen még igy sem kerülhette el, hogy Istenországát hirdető beszédeinek hire mind szélesebb körben el ne terjedjen. A nép hozzájárult, hallgatta és a keresztség jelképes szertartásával fölvétette magát követői sorába. () maga nem keresztelt, hanem a keresztséget tanítványaival hajtatta végre, a kik őt követték. (Ján. IV : 2.)

Honnan eredt tehát miatta a nép között az a nagy feltűnés és az általános mozgalom ? Honnan az Írástudók megháborodása ? Jézus egészen más egyéniség volt, mint Keresztelő János ; más, mint Jeruzsálem, legbölcsebb és legigazságosabb emberei. Beszéde sokak rémületét és mindenek csodálkozását felköltötte, mert „hatalmassággal vala.“ (Luk. IV. 32.)

Bámulatot, vagy csodálkozást kellett keltenie, mert a mit hirdetett, azt, a mióta a világ áll, előtte senki sem hirdette. Való isteni kijelentésekkel világitotta hallgatói lelkét. Előtte senki, legelőször ő derítette föl az istenség viszonyát az emberi nemhez és a világegyetemhez. Előtte senki, legelőször ő tárta fel lelkünk előtt az istenhez hasonlóvá létei titkát. Es a mit a legkülömbözőbb népek legnagyobb bölcsei eddig csak homályosan sejtettek és serényen kutattak, a mit iskoláikban tudmányos szentség gyanánt, mint valami hét pecsétes könyvet rejtegetve őriztek, a mihez csak lankadatlan, évekig tartó bölcselkedéssel lehetett közeledni, mindazt, — az emberi tudás legfelségesebb tanait csodálatra méltó világossággal adta elő a közönséges ember előtt, úgy hogy a kiskorúaknak is tisztább vallásos ismeretük volt, mint azelőtt a legnagyobb tudósoknak. S igy szószerint beteljesült, a mit róla az evangélisták, írtak, hogy „az ő beszéde hatalmassággal vala.“

De nemcsak tanításának tárgya, hanem az a mód is, a mint az istenit az emberek előtt érthetővé tette, hatalmas volt.

A farizeusok alamizsnálkodásuknak cégért tettek sípolással; ha imádkozni akartak, kiálltak az utcasarkokra ; nagy fényt kifejtve tanítottak és beszéltek a néphez. Jézus egészen másképen járt el; az ő ékessége a legnagyobb alázatosság. Ezt kívánta minden tanítványától és követőjétől is. Sohasem lehetett őt szemkápráztató szertartást végezve látni, soha zajos, külső pompában. Nem fejedelemként lépett föly drága köntösben, nem kivánta, hogy neki szolgáljanak , hanem önmagában óhajtott méltóságos lenni, nem kölcsönzött, ragyogó pompával. Célja az volt, hogy hallgatóit az igazság erejével meggyőzze, nem pedig az, hogy a nagy tömeg képzelő tehetségének meglepetést szerezzen és szemeit elkápráztassa. Szivének teljességéből szólt szája. Mire való lett volna neki a külső fönhéjázó, hiábavaló pompa? Tanítani akart, nem parancsolni és uralkodni. A mi isteni, az már önmagában is fenséges és földi dolgoktól kölcsönzött segédeszközökre nem szorul. Pózért volt az ő beszéde hatalmas, azon mennyei alázatosságnál fogva, a melylyel a legfőbb lényt kinyilatkoztatta.

Küldetésének és tanítói tisztének célja életének legfőbb célja volt; minden egyéb csak mellékes. Lelkek megmentése és Istenhez vezérlésük fontosabb volt előtte, mint bármi más. Nem akart ezzel pénzt gyűjteni, nem magasabb állásokat elnyerni, nem az emberek jótetszését és dicséretét kierőszakolni. Az Isten igéjének fensége önmagában becsesebb volt előtte mint minden más, a mit az emberek neki adhattak. Epen, mivel nem olyan volt, mint az Írástudók, nem olyan, mint a papi fejedelmek és az Ur úgynevezett szolgáinak közönséges, megvetésre méltó serege, a mely nem Istennek szolgált, hanem a saját nagyravágyásának, főpapi gőgjének és kellemes kényelmének, — azért tanított hatalmasan, nem úgy, mint az írástudók. (Márk

I. 22.)

Ezek tanitása kellett, hogy elveszítse a tömegre való hatását, mihelyt ez észrevette, hogy ők tisztöket magáért a tisztségért, nem pedig a tanításért vállalták el s hogy azzal jövedelmüket gyarapítsák. Hogyan becsülhette volna a né]) a vallást, ha maguk a tanitók is üzleti, kereskedelmi cikknek tekintették ? Jézus ajakéról másként kellett Isten igéjének hangzania, úgy, hogy mindenki meggyőződhessék, arról, mennyire öszszefügg azzal az ő egész élete és benső lénye; hogy szinte csak érette élt és mellette minden egyéb hiábavalóságnak tűnt fel. Csak az tesz bennünket képesekké mások föllelkesitésére, a mi a saját szivünket eltölti és lelkesíti.

Krisztus korlátlan bizalommal volt a mennyei igazságok hathatós volta iránt, melyeket az emberekkel közölt, de jól ismerte az embereket is, a kikkel a mennyei igazságokat közölte. Azért nem érte be azzal, hogy Isten igéjét hirdesse, hanem gondja volt arra is : miképen hirdesse ? Óvatosan, vigyázva és okosan prédikált. Kezdetben huzamosabb ideig kímélte a zsidók nemzeti balitéleteit. Ismerte a pogányok elleni gyűlöletüket és a samaritánusok iránti megrögzött meg