Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-17 / 24. szám
391 DUN ÁTÜLI PROTESTÁNS LAP. 392 már van is elég. Néliol még az úri kaszinókat is megakarták buktatni az ultramontánok. Már a gyermekkorban kicsiuylést, lenézést, gyűlöletet akar a pápa csepegtetni a szivekbe. Az egyetemen már látszik az eredmény. Ez azonban szóra se érdemes csekélység, só't dicsérendő előrelátás ugy-e hazafias Budapesti Hirlap?! S ugyan nem tudná azt a Budapesti Hírlap, hogy gyűlölködő katholikus néplapok, politikai napilap, népies füzetek, kizárólagos kath. olvasó körök, legényegyletek, téritő társulatok már évekkel előbb, mint az egyházpolitikai harcok ideje, törekedtek teljes erővel megmérgezni a magyar közéletet? ! Bizony tudhatná, ha akarná! Ez a mondása pedig: «protestáns szövetkezet, mely a bécsi udvarnak fölkinálkozik vezére által» aljas rágalom s annyira képtelen, esztelen, hogy fölösleges rá szót vesztegetni. De mégis: bizony jól esnék, ha minden téren tapasztalhatnánk, hogy nem csak ó Felsége, a király, de az udvari körök is tartanának bennünket olyan hű és lojális alattvalóknak, mint a római katholikusokat; csakhogy — fájdalom — ez elé a pápások susárlásai szüntelen akadályokat görditenek. A pápa körlevele is odafoglal minket «a mindent fölforgatni törekvő elemek, az állami rend ellenségei» közé ! íme igy magyarázzák félre lelkiismeretlenül és igy gyanúsítják meg gáládul a mi legnemesebb szándékainkat és lépéseinket az avatatlanok előtt a pápások. Nekik szabad a véres kardot éveken át szerte-szét hordani a hazában, harcra serkentve az elfogult, együgyü népet nem csak a másvallásuak, de a liberális katholikusok ellen is; nekik szabad a pápai világuralom zászlóját ma itt, holnap amott kitűzni; nekik political célból is szabad tömörülni, — de nekünk még az egyháztársadalmi munkásság szempontjából se volna szabad. De hát mit csodálkozunk ezen?! Hát nem ilyen volt-e mindig a pápások igazságossága ?! Teljes szabadság nekik — teljes szolgaság azoknak, a kik ellenkeznek velük. «Protestáns uralom»-nak nevezi a Tisza és Bánffy kormányzása idejét, hogy hadd vaduljon a — néppárt. Ilyen logikával a Vekerle és a Széli K. kormányzása nyilván katholikus uralom. S ha ezzel sincs megelégedve a Budapesti Hirlap, hát mi kell még neki? Talán XIII. Leo! Az antikrisztus nagyon fenekedik; legyünk jó reménységgel: vesztét érzi. „Észrevételeimnek“ védelme a „Rövid válaszszal“ szemben. Ha én azt vártam volna, bogy egyházkerületünk hivatalos és e lap olvasó közönsége nyilvános, birálatszerü válaszra méltatja „észrevételeimet“ akkor én szörnyen csalódtam volna. De ilyet én nem vártam mástól; mint Fejes K. tanító úrtól. Nem pedig azért, mert úgy ismerem az említett közönséget, hogy annak nagyon kis percentjében él az a meggyőződés, mely szerint a népiskola egyházi életünknek zsengélye, gyökere. Már pedig „Hogyha a zsenge szent, annak egész állatja is szent, és ha a gyökér szent, az ágak is szentek.“ (Hóm. XI. r. 16. v.) A nagyobb rész csak másod vagy harmad-rangú ügynek tekinti az elemi népiskola ügyét s mint ilyet csak a kisebb kaliberű emberekre bízza gondozás végett. Lehet azonban az is, hogy észrevételeim épen gyarlóságoknál fogva nem bírták felkölteni a közérdeklődést és igy talán jobb volna, ha elhallgatnék. De a kevés számú érdeklődők iránt való figyelemből tartozom azzzal, hogy Fejes K. tanító ur jóindulatú és tárgyilagos bírálatával szemben észrevételeimet a lehetőségig megvédelmezzem. Az uj rendtartás előnyéül fölhozott azon érvelésre, hogy „kiváló elmék bírálatán ment átu — teljes tisztelettel és őszinte elismeréssel a birálásban résztvett kiváló elmék iránt — röviden csak annyit jegyzek meg, hogy egy ily elég nagy terjedelmű munkában — előzetes és hosszabb tanulmányozás, körültekintő megfontolás nélkül, egyszeri hallásra nagyon könnyen kikerülhetik a hibák a legkiválóbb elmék figyelmét is. Ennélfogva egyáltalában nem felesleges az utólagos észrevételezés, különösen ha az még némi pótlásokat is hoz javaslatba. Az én észrevételeimben azonban épen ezek a pótlási javaslatok nem nyerték meg Fejes K. tanító ur tetszését és kimondja felettük az Ítéletet, hogy „sem egyházkerületi rendtartásba, sem szükebb körű egyházmegyei utasításba nem valók.“ No de nézzük ez Ítéletnek indokait: „Mit szólna a szakközönség ahoz, hogy a mi egyházkerületünk iskola-felügyelőinek olyan részletes utasításokra van szükségük, a mely utasítások bármely iskolai használatra szánt neveléstani és módszertani kézikönyvben föltalálhatók ?u Tisztelt szakközönség ! Ezt én is különösnek tartom, de nem feleslegesnek. Szíveskedjenek csak elolvasni a régibb és újabb rendtartásokat. Mindegyikben ott találnak egy paragrafust, mely 25 írt büntetést szab arra, ki a körfelügyelőséget el nem fogadja. Mi szülhette ezt a paragrafust? Kétségkívül az a szomorú körülmény, hogy a körfelügyelővé választott egyének nem akartak oly ügynek munkásai lenni, a melyhez semmi kedvük. Már pedig ha nem az ügy iránt való szeretet és kedv, hanem a büntetéstől való félelem készteti őket a körfelügyelői tiszt elfogadására : akkor elképzelhetjük, hogy e hivatalbeli működésükben nem fejtenek ki oly nagy buzgóságot, hogy még komoly tanulmányozás utján is igyekezzenek megszerezni azon ismereteket, melyek az ügy sikeres munkálására megkivántatnak. Szükséges tehát, hogy a körfelügyelőknek egy ily
