Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-01 / 13. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 214 2 13 Illik, hogy már csak a testvériesség szempontjából is szóljunk hozzá. Alternátiv kérdés ez. Vagy elfogadni, esetleg igényelni is, a megfelelő állami segélyt, vagy nem igényelni, sőt el sem fogadni azt. Az utóbbi, mely az egyházat saját belső erejének kifejlesztésére, erkölcsi rugóinak, igaz érdekeinek istápolására, áldozatkészségének fokozására utalja, mindenesetre magasabb, a nem e világból való lelki ország híveihez méltóbb, az egyház vi ági hatalomtól független irányának megfelelőbb álláspont. De ehez az egyház kicsinyei és nagyjainak céltudatos érdeklődése, áldozatkészségéhez áldozat képessége is szükséges. Hogy kiki, még ha igazán áldozatnak és a szegénységétől az egyház oltárára meghozandó áldozatnak tekinti is egyházi adóját, ne kényszerítésből, de örömmel tegye ezt: ehez mély, igaz és benső vallásosság szükséges. Meg van-e az ily mértékben , minden elismerés az iletőknek, avagy csak a műveltebb elemnél is a szükséges mértékben, meg van-e népünk vagyouosabbjainál is az a készség, hogy a vagyonaránylagos egyházi teherviselést is szívesen aceeptálja ? Meg van-e az angol szabad egyház vagy a holland, a német prot. egyház fiainak áldozatkészsége ? Bizony nincsen. Hiszen még a közalapi filléres egyházi teher ellen is minő resensus mutatkozott, még papjainknál is ? . . . Hiszen minden újabb teher vagy hátralék végrehajtása, hol itt, hol ott ugraszt meg egy-egy családot, desolál egy-egy egyházat. Népünk mai szegénysége, polg. adóval túlterheltsége egyháziasságának szablonszerüsége mellett nem is várhatjuk azt, hogy még fokozottabb áldozatokat hozzon, hozhasson. Ily körülmények között az a kérdés lényege, tengődni hagyjuk-e, önerőnkre utalva, egyházunkat, mig nem elsatnyulunk és tulszárnyaltatunk ; avagy megalkudjunk az adott helyzettel, a kor irányával és szövetségbe lépjünk a ma már nem ellenséges államhatalommal és az ág. ev. egyetemes egyház által kifejtett fönti indokok, érvek alapján elfogadjuk, sőt megfelelő mértékben igényeljük is tán az államsegélyt ? A magyarországi prot. egyház szempontjából, ez az álláspont már nem is kérdéses. A Rubikont már rég túlléptük. Kisebb vagy nagyobb dotátió immár nem is elvi^ csak apportunitási kérdés. De nem elvi kérdés ez már Európa szerte. Hiszen majd minden kér. államban, a mienknél még erősebben kath. államokban is, a másoknál sokkal gyengébb prot. vallásfelekezetek is részesülnek állami javadalmazások utján is elismerésben. És ha az a segély, azon elvből indul ki, a mint kell, hogy kiinduljon, hogy az államra nézve közömbös minden oly vallásfelekezet, mely az állam érdekeivel nem ellentétes; illetve egyik vallásfelekezet sem kegyence és nem is mosoha gyermeke az államnak és ha az állam, a történelmi egyházak legerősebbikét, oly gazdagon ellátta, miként a magyar állam a magyar r. kath. egyházat, nem kötelessége-e, még ha positiv, törvény, még ha annyiszor tett hivatalos kijelentések, ígéretek nem köteleznék is, a megfelelő dotátiót épen a Magyar Államnak, melynek vitális törekvésének arra kell irányulnia, hogy minél előbb és minél inkább consolidálja magát, épen azon prot. egyház részére, minden méltányos és lehető módon nyújtani, mely azt a segélyt a saját erő'sbbitésére használva, magát az államot erősbbíti. Es nekünk a katekzokhen magyar prot. egyháznak nem kötelességünk-e úgy saját egyházi életünk erősbitésére, mint nemzeti és állami érdekeink előmozdítása szempontjából nem csak elfogadni, de szükségleteink betöltésének mérvéig igényelni is azt a segélyt, melyet elveink feláldozása nélkül magyar hazánknak kamatostól adunk vissza, valláserkölesi és hazafias irányú működésünkkel. Mi első sorban a tiszai ág. ev. egyházkerületet s annak apostoli férfiát Zelenka Pál püspököt; másod sorban az egyetemes gyűlést üdvözöljük föllépésükért, velük egy fitté rezünk, gondolkozunk és óhajtjuk az ügynek tanácstermeinkben szőnyegre hozatalát és ott velük együtt szavazunk. Vajha mielőbb tehetnek! K. Körmendy S. Elvi kérdések a lemondások elbírálása- s az azok folytán megüresülö állások betöltésénél. Ha tévedést veszünk észre, ne támadjunk egymásra mindjárt concrét esetek nyilvánosság elé hurcolása s ott boncolgatásával s ne dolgozzunk ezzel elleneink kezére; hanem, ha szükségesnek látjuk a javításhoz a nyilvánosság igénybevételét, kezdjük azt az intés követésével: principiis obsta. 1. Véglemondás-e állásunkról az az egészen önkéntes, csupán jobb állásra való biztos kilátásért történő lemondás, melyet folytonos szives marasztásra az illetők részéről, bár hosszú tűnődés után s az utód megválasztására tett előkészítő lépések közben, a nélkül mégis, hogy azzal bárkinek kárt okoznánk s egyéb érdeket, mint egy-két aspiráns túlságos érzékenykedését sértenők, visszaveszünk ? 2. Feltételezhető-e, hogy a törvény kifejezetten °églemond.ást kivánjon ahoz, hogy valamely állás megüresültnek s okv-etlenül uj választás által betöltendőnek tekintessék, ha elégnek tart erre egyszerű lemondást is, melyet tehát, ha már megtörtént, törvénysértés nélkül, az illetők részéről jövő bármily szives marasztásra is visszavenni nem lehet ? 3. Helyes dolog-e elitélni a lemondó irányában marasztói részéről nyilvánuló egyértelmű, állhatatos ragaszkodást s lemondásának visszavételére áldozatkészséggel is törekvést még akkor is, ha erre a törvény
