Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-12 / 11. szám
173 A DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAT 174 sohasem a divatra. Ez által a lelkész hasonló confliktusra jut, mint az egyházi zeneszerző és naiv alkotást a prédikálásban ma tán ép oly nehéz is találni, mint az egyházi zenében.“ 5) A világi szónolat föllendülésével összefüggésben van a sajtó, mint a mely prédikációnak és ennek népszerűségének ártalmára van. A politikai napi lap jó része el nem enged múlni egy egyházi ünnepet sem a nélkül, hogy ne vezércikkeznék róla. El is fogadhatjuk, hogy ezen „laikus prédikátiók“ bombastikus phrázisaikkal és költőiségükkel szépen megvannak irva, de ki tudja, hány százan és ezeren elégesznek meg csupán ezekkel ? Hisz ennél szebben a pap sem beszél a templomban, minek hát ott hagyni a jó meleg szobát! ? 6) A prédikáció vonzó erejének megrövidülése látható abban, a mit a modern ember önállósági tudatának neveztünk. Korunk emberei nagykorúakká lettek és nehezen tűrik el, hogy őket kiskorúaknak tekintsék és a hol akadnak egyes kivételek arra, hogy őket gyámság alá helyezzék, ott is tudatos, vagy öntudatlan ellenállás tapasztalható. A^alami ilyes jöhet létre templomainkban és istenitiszteleteinken, ha ezek a prédikációban nagyon megvilágosodnak. Legyen bár a lelkész még oly öntudatos is, mint az egyház orgánuma az igehirdetésben, mégis közel van a veszély ; a gyülekezet maga nagyon is úgy tekintendő, mint fejlődésben levő s igy benne, legalább egyes tagjaiban élni kell a tudatnak, hogy ő vezettetik. A felett lehet vitatkozni, hogy korunk gyermekei kevésbbé szornlnak-e vallásos vezetésre, mint más kor fiai, de mindenesetre erős önállósági tudatuk van és itt-ott sokan nem igen hajlandók a lelkész arravalóságát elismerni a gyülekezet szellemi vezetésére. 7) Az előbivel szorosan összefügg s azt mintegy kiegészíti a nagykorúságnak és az Isten előtti önfelelősségnek erősebb érzése. Egykor az egyház, illetőleg a lelkész úgy szerepelt, mint az egyedül jogosított közbenjáró Isten és az egyes keresztyének között. Ez időközben megváltozott. A keresztyének egyetemes papságáról szóló tan, legalább a protestantismus talaján, mindig mélyebb gyökereket vert és a jelenkor vallási igazságbirtoklásának elidegeníthetetlen alaptörzséhez tartozik. A vallásos hit végtelenül egyéni lett; sokan azt tartják, hogy Istennel való közlekedésünk végett semmiféle emberi közbenjárásra sincs szükség, hogy mindenki közvetlenül maga közeledhetik Istenhez és hogy egyenesen az Istenhez való ezen önközeledésnek van igazi értéke. Nem is lehetne ellene semmit szólni, ha a gyülekezeti öntudat kárt nem szenvedne. Bizonyos, hogy kiki lehet önmagának papja, de úgy, hogy e mellett a közös áhitatosság és a nyilvános istenitisztelet utáni vágyódás, törekvés rövidséget ne szenvedjen. 8) Eddig az okok felsorolásával és szűkszavú rajzolásával, melyek a prédikáció népszerűségének kárt okoztak, a kört mindig szükebbre vontam. Most azonban itt az ideje rámutatni, hogy ha a prédikáció elvesztette vonzó erejét: abban a lelkészek is hibások és pedig épen az által, a mit félszegségüknek neveztünk, nevezetesen gáncsolódásuk, eretnek ítélkezésük és felekezeti jelszavaik által. Nem lehet feladatunk a mi összes theologiai vagy egyéb félszegségeink elősorolása ; elég, ha e pontot csak röviden érintjük. Bizonyára, ha megunkra nézve ily fontos thémát érintünk, szívesen nyújtunk kezet e hittel: mi mindnyájan bűnösök vagyunk. Már ezzel is sokat nyerünk ; a jóravaló javítás mindig magunkon kezdődik. Tényleg, ha napjainkban sokan hátat fordítanak a templomnak, egész méltán panaszkodhatunk egymás közt; mert sokféle helytelenségeinkkel sok embert elidegenitünk az egyháztól. Azt már mondottuk, hogy ma jobban prédikálunk mint régen, de mindenféle helytelenséget füzünk hozzá, melyek munkásságunkat megbénítják s annak ártalmára vannak. Gondoljuk csak meg, teszem, ítélkezünk olyan emberek felett, a kik éppen ott sincsenek, vagy a korszellem egyes áramlatai felett, melyek azért mégis csak tovább haladnak utjokon. Vagy eretnekségek felett ítélkezünk s csodálatosan hiszszük, hogy istentiszteleti beszédünknek mindenféle felekezeti jelszavakkal kell ékesítve lennie s egyik álláspontból a másikba átcsapkodni. Lehet, hogy érdemes s tán egyik-másik hallgatónak a tetszését meg is nyeri? de az a templombajáró, a ki templomban valami magasabbat, valami jobbat keres, éppen ezért jön ritkábban és végre otthon marad. Alig van valami bántóbb, mint a felekezeti álláspont folytonos hangoztatása a templomban, a prédikációban. Itt lutheránus, ott kálvinista, itt orthodox, ott liberális ! Mire való ez ? A fődolog az, hogy a helyes hangot eltaláljuk és mindig eltaláljuk, ha a jámbor hallgató egyetlen prédikációból meg nem ítélheti, hogy mely egyházpolitikai állást foglal el a lelkész vagy minő irányzatot követ. jegyes ^özíeményE^. — Temetés Csokonyában. Falu helyen ritkán van alkalmunk oly impozáns temetést látni, mint a milyennek e hó 2-án, Csokonyában, Széki Elemér lelkésztársunk szeretett nejének, néh. Szentes Juliánná asszonynak végtisztességtétele alkalmával tanúi voltunk. Épen ezért, jól esik erről — e helyen is — röviden megemlékeznünk. Igaz, hogy már maga az érzékeny és váratlan haláleset méltó megdöbbenést és igaz részvétet kelthetett; mert egy kiváló erényekkel ékeskedett s minden ismerőse által őszintén tisztelt, igazi papnét ragadott el — élete legszebb korában — közülünk, ki bánatos férjének úgyszólván mindene volt. De mégis meglepő, mégis felemelő volt látni azt a ritka magatartást, melyet a esokonyai nép e gyászesettel szemben tanúsított. Azon órától kezdve, a mint a megboldogult a hosszú álomra szemeit lehunyta, seregestől jöttek a nők, hogy elsirassák kedves halottjukat és vigasztaló szavakat intézzenek az immár egyedül álló, sebzett szivü férjhez. A férfiak pedig testületenként, különböző helyeken gyűléseket tartottak s a felett tanácskoztak : mi módon adjanak kifejezést mélyen érzett tiszteletüknek
