Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-26 / 9. szám

141

nUVANTULT BK0TESTAN8 LAP

142

ván“-t is. Szép és jó, csak két kifogásom van ellene, ha ily magamféle embernek szabad ilyent nyilvánítani. Egyik az előszó B —5 ik sora ellen van, melyben azt mondja Fabó ur, hogy „a helv. hitv. ev. testvérfelekezetet sérteni akaró szándékkal sem nem irta, sem újból nem bocsátja közre.“ E védekezést, — hogy kemény kifejezéssel éljek — esetlennek tartom. Mintha bizony a tiszta történeti vizsgálódásnak szabad volna akárkitől is tartani. Hiszen akkor Nagy tiszteletű ur soha sem Írhatta volna meg Erdősiét, mert Horváth Mihály, Podharadszky, Gr. Kemény és Toldy s némi tekintetben a római catbolica egyház is sértve lehetett, a minthogy bizonyosan zokon is vették az „egyedül üdvözitő egyház fölszentelt bajnokai,“ midőn még Pesti Gábort is elvitatja Nagytiszteletü ur tőlük. Es ha ily tekintetek miatt nem jelenik meg a mű : csak a tudomány vesztett volna. A másik kifogásom az, mit már — ha jól emlékszem — Észtéit Uraságod is megjegyzett, hogy t. i. XVI. század végső éveiben a ref. felekezetet váltig újnak nevezi Fabó Ur !

A mi a Dévay Balaton melléki paposkodását illeti: már az aligha van teljesen befejezve. Hazajövetelemkor Pápáról útba ejtettem vörösberényi ref. lelkész Pap Gábor urat. kit — mint irodalmi egyént —• óhajtottam fölkeresni. Előjött egyebek közt erről is a szó és ő, valamint a káplánja Sörös István ur fia mindenkép védték a kádártai anyakönyvet, de természetesen meggyőzni semmi okkal nem tudtak, sőt midőn Nagytiszteletü ur helyeslő nyilatkozatát is érintettem : azonnal félbehagyták a vitát, hanem Pap Gábor ur megígérte, hogy az arácsi, B - Füred tőszomszédságában fekvő ref, egyház anyakönyvéből kiírja és elküldi számomra a szintén ily tartalmú bejegyzést, mely - úgymond — már nem is csupán Mátyás Papról, hanem egyenesen és határozottan Dévai Biró Mátyásról emlékezik. Vajha igy lenne, de még eddig nem vettem levelét.

Nem sokára, talán e héten megjelenik a „Kősziklán épült ház ostromau is legalább azt írja hozzám Szilágyi ur aug'. 22-éről. Szeretném olvasni mielőbb. Ugyancsak most olvasom Szilágyi ur legújabb munkáját Erdély történetét, Swarc Gyula ur szívességéből.

Utoljára ennyi üres beszédhez és kérelemhez még egy újat és igen nagyot csatolok. Vájjon Debrecenben egy évet nyomorogva, vagy bármi sanyaruan élve kihuzhatna-e egy ilyen magamféle tudatlan ember, találkoznék-e oly állomás, mely valahogy egy évig képes volna eltengetni ? Szülőimtől ezentúl nem várhatok csak egy árva kis-pénzt sem, mert a folytonos csapások által csaknem véginségben vannak, iskoláimat azonban végezni szeretném. Van ugyan mostan mintegy 30 frtom, mely a pályadijból maradt még fenn, de ez Pápán minden ellátásra csak B hóig elég, azontúl nincs hova fordulnom. Ott conditiók nincsenek, bármi állásért hiába zörgetünk, egyszóval ott újév után nem maradhatnék. Pest, vagy akármi más helyen szintén lehetetlen kocogtatuom, hanem még megkísértem Nagytiszt, urnái, hogy vájjon tudna-e valamivel biztatni? Különben is semmire nem vágynám inkább, minthogy egy évig legalább a debreczeni könyvtár kincseit hasnálhatnám, Nagytiszteletü ur közelében lehetnék. Azonban, ha Debrecenből sem fú — Petőfi szerint —

kedvező szél: akkor megnyugszom a végzetben és remélni meg nem szünök.

A pályaválasztás pillanata egyébiránt elérkezett. En a jogi pályát választom, nem azért, hogy ügyvéd legjrnk, hanem azt tán leghamarabb végezhetem és arról nyitva az ut sokféle polgári pályára, különösen megyei és egyéb tisztviselőségekre. író mindeneseire leginkább szeretnék lenni, de ennek alapját — úgy hiszem — Pesten a bölcsészetiek hallgatása folytán lehetne megvetnem, mire pedig nincsen sem anyagi, sem szellemmi tehetségem és igy oly pályára lépek, mihez kevés kedvem vau. Nekem furcsán esik, hogy már ily korán összeütközésbe látszom jönni vonzalmammal, de nem tehetek róla. Meglehet, igy jobb lessz, meglehet az irodalmi pályán lett volna jobb és ha Isten enged élnem: meg is fogom látni. Magamhoz nem bizom, jövőm iránt nem táplálok reményeket, nem kecsegtetem magam fényes kilátással — mire is alapíthatnám azt, — mégis rosszul esik a szigorú helyzet.

De nem folytatom tovább, hanem őszintén bocsánatot kérve nagytiszletü úrtól, hogy ennyit beszéltem magamról s midőn csekélységemet és kérelmeimet kegyeibe ajánlanám, a Mindenható áldását kérve

Nagytiszteletü urra és kedves családjára, maradok Mezőszentgyörgy. U. p. Lepsény.

holtig hű tisztelője

Eötvös Lajos.

jegyes ^özÍEménye^.

—Levél a szerkesztőhöz. Szapáryfalva. Február 19-én 1899. Nagytiszteletü Serkesző ur! A folyó év* márczius 5-én 225 éve lesz azon nagy vallásüldözésnek, melynek épen nem leplezgetett végczélja volt a magyar protestáns egyháznak, reformátusnak és ágostai hitvallásúnak egyaránt végkiirtása a haza földéről. Miután az első idézés alkalmával (1672) a protestáns egyház ellenségeinek sikerült Pozsonyból minden protestáus lelkészt elűzni, maga az esperes Titius Dávid is külföldre menekülvén, a második idézéskor pedig (1673.) a dunántúli szuperitendens Fekete István kőszegi lelkész is hittagadóvá lett és letette az uj katholikusok hitformáját, — s igy a két idézés eredményével nagyon meglehettek elégedve a protestantizmus ellenségei s ez által vérszemet kapva, harmadik vagy egyetemes idézést rendelt el a pozsonyi vértörvényszék 1674 március 5-dik napjára. Ekkor tette Széchenyi György kalocsai érsek s a győri püspökség helytartója ama hírhedté vált nyilatkozatot: „Most oly hurkot készítettünk a magyarhoni protestánsok ellen, melyet ha sikerül nyakukba vetni: soha többé evangyéliomi vallás Magyarországon lábra nem áll.“ Az idén március 5-dike vasárnapra esik , meglehetne ragadni ezt az alkalmat, hogy egy az istenitisztelettől elkülönítetten tartandó felolvasásban megemlékezés történnék minden hazai református és ágostai hitvallású gyülekezet kebelében a 225 év előtti üldözésről; mert a hitvallók és vértanuk debreceni emlék-oszlopa azt hirdeti, hogy a kitartó kicsiny seregnek köszönhető, hogy még Isten segedelmével vannak protestánsok hazánkban, hogy áll még a 2 történelmi nagy