Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-26 / 48. szám
767 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 768 béreink maguk lesznek képesek azokat vezetni. Addig ilyet kívánni nem szabad. Az egyházi adó rendezése, az már más kérdés. Ez rendezésre vár. S az is a fölébredés jelei közé tartozik, hogy e tárgyban az első lépesek már megtétettek. Ki tudná megmondani, hol volnánk, mennyivel kevesebb bajunk torlódott volna össze, ha apáink valamivel praktikusabbak lettek volna? Ha nem is 100, de csak 50 év óta minden gyülekezet tehetsége szerint 10 — 50 frtot tőkésített volna évenként. Ha az igy szerzett tőkét még a legnagyobb szükség idején is csak réczben használták volna föl! De ebből ne azt a következményt vonjuk le, hogy mi is apáink hanyagságát utánozzuk. Hanem hogy okosabbak legyünk náluk, s munkáljuk a jövő nemzedék boldogulását e téren is. A múltak mulasztásaiból okulva az egyház külső belső építésének nagy munkájában jobb alapot hagyhassunk, mint a milyet mi átvettünk. Ezzel kitűzött feladatomat bevégeztem. S úgy vélem, sikerült Barla urat is, a tiszteltolvasókat is, meggyőznöm, hogy helyes szempontból nézve a dolgok állását, uem vagyunk ferde helyzetben sem az egyházpolitikai törvényekkel, sem az igehirdetéssel, sem pedig az anyagiakkal való sáfárkodással szemben. Nem még Barla ur sem, a ki az itt megrostált következtetésekre jutott. Mert az. ki töpreng, gondolkodik, őszintén és becsületesen Keresi a bajok forrását, előbb-utóbb eljut az igazság megismerésére. Az ilyeneknek szól az Ígéret, «Keressétek és megtaláljátok.» Hanem igenis ferde helyzetben vannak az evangéliummal és a való élettel azok, a kiknek van szemök, van fülük, de nem látnak és nem hallanak, izok, a kik békességet hirdetnek, holott nincs békesség. Azok vannak ferde helyzetben: a kik Siouunk romlásait nem akarják észre venni, a közelgő veszedelem hírét csak tréfának veszik, mint Lót vejei, A kik elmés dolognak vélik az építeni akarókat Sanballát és Tóbiás módjára visszariasztani. Ferde helyzetben vaunak azok, a kiknek fülébe nem lehet elégszer és elég erővel dörögni Nehemiás szavait: «Jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalát és ne legyünk többé gyalázatul.» Lepsény, Csizmadia Lajos. Az ész vallása. — Felolvasás a theologiai ifjúság 1S99. november 15-iki hangversenyén. -Ismerik-c Önök a szép nárcisz regéjét? a szép nárcisz virágét, mely szobának és kertnek egyaránt diszére van, s melynek egyik válfaja, a fehér nárcisz, a növénytanban Narcissus poeticus nevet nyert ? Legyen megengedve nekem föltételeznem, hogy nem ismerik vagy legalább nem mindnyájan ismerik, s mivel felolvasásom többi része ügy sem lesz poetikus, ne vegyék tőlem rósz néven, ha áldozni óhajtva a poezis múzsájának is, elmondom röviden a nárcisz poetikus történetét. Narkissos, a kit a görögmondák ideálisan szép ifjúnak rajzolnak, Kephissos folyamisten és Leiriope nymfa fia, megvetette Ekho nymfának szerelmét, s ezért a nemezis azzal a büntetéssel sújtotta, hogy saját arcképébe szeretett, melyet a viz tükrében látott meg. Orák-napok bosszant ült vagy állt a folyóvíz mellett, ábrándosán nézve az önarcképét visszatükröztető folyóba, s szenvedélye annyira fokozódott, hogy végre is megölte magát, s hulló vércseppjeiből hajtott ki a szép nárcisz virág. Mily hálás volna e thema költőnek vagy psychologusnak — a kettő sokszor úgy is egyet jelent — mily meleg érdeklődésre számíthatna egy felolvasás, mely vázolná Narkissos szenvedélyének keletkezését, s fejlődését ; vázolná, hogy mint foglalja el a szenvedély szivének minden érzelmét, s agyának minden gondolatát, mint jut lelke meghasonlásba Önmagával, s mint nyúl a hideg vashoz, hogy az izzó vágyat ezzel hütse le örökre. De ah, poéta nem vagyok, psychologus pedig nem akarok lenni, legalább ezúttal nem, s igy le kell mondanom arról, hogy e szép elbeszélést ebből a szempontból tárgyaljam önök előtt. De hát nincs-e más szempont is, melyből Narkissos regéjét tárgyalni lehetne ? E kérdésre megszólal bennem a moralista, s azt mondja: Narkissos regéje csak symbolum, symboluma annak az igazságnak, hogy az önbálványozás minden téren csak roszra vezet, melynek vége őrültség és halál. Ah, és ezért az igazságért kellene nekünk Narkissos regéjéhez fordulnunk ? Hát nincs szebb, nincs csábítóbb az emberi külalaknál, s nincs a történelemben az önbálványozásra elrettentő példa, a rnythos kell, hogy segítségünkre jöjjön ? De igen, az emberi külső alaknál szebb az ész, s az önbálványozás elrettentő példáját, fájdalom, a történelemben is föltaláljuk. Hadd mutassak be ezúttal Onöksek egy ily történelmi képet, mely az ész önbálványozásának szomorú jeleneteiből van, összeállítva *). 1793-ban vagyunk, azaz jobban mondva a köztársaság második esztendejében, mert Páris és Franciaország nem Krisztus születésétől számítják többé éveiket, hanem a köztársasági alkotmány proklamálásától. A hónapok nevei sem a kétezer esztendősek, hanem az évszakok időjárásához alkalmazottak, s az esztendő 12 hónapból áll *) Carlyle, Lamartine, Scherr, Thiers, Wachsmuth ide vágó történelmi müvei nyomán. 48*
