Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-19 / 47. szám
755 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 755 könnyen elképzelhetjük. S hogy ez a helyzet felekezeti tanítótestületeink közszellemének fejlődését kedvező irányban nem befolyásolja, az ha nem is teljesen indokolható, de megérthető. A kántortanitók kétségbevonhatlanul érzékeny sérelmeinek megszüntetése két irányban lehetséges : a) Ida egyházi főhatóságaink teljes erővel odahatnak, hogy az orsz. törvények egyenes végrehajtásának útjában álló miniszteri rendelet sérelmes intézkedése félrevettessék. S azon föl nem tehető esetben, ha az ezen irányba törő elhatározott föllépés sikertelen lenne, végső eszközül : b) Gondoskodni kellene egy ev. reform, kántori nyugdíjalap létesítéséről, mely a esupán kántori teendőkkel foglalkozó belhivatalnokok ellátásán kívül az orsz. tan. nyugdij-intézetnél alkalmazott hozzájárulási feltételek mellett, az orsz. tanítói nyugdíj-intézetnél szenvedett károsodásuk arányában, a kántorsággal foglalkozó ev. reform, tanitókat, illetve özvegyeiket s árváikat, szintén kárpótolja. Természet és művészet az újszövetségben. (Vége.) A mi a művészetet illeti, elég csak utalnunk az uj formák, motívumok, színek és hangok beláthatóan teljességére, melyekben a Krisztus megjelenése óta leforgott évszázadokban és a benne vetett hit alapján, a szép iránti érzék teremtő erőnként bizonyította meg magát. Hogy az uj-testamentom az élet ez oldalának fejlődésével nem sokat foglalkozik, — azt megmagyarázzák a kor szükségei és az apostoli iratok legközelebbi célja. Ha olvassuk a Jelenések könyvében a világ főváros Babilon felőli ítéletet, — szinte azt véljük, hogy a látnok lelkét szent harag tölti el nemcsak minden istentelen ledérség és nagyravágyóé, hanem az élet minden szépítése, minden műalkotás ellen is, melyek márványból, elefántcsontból vagy más drága anyagból készültek, sőt még minden zene ellen is. (Jel. 18, 11— 24.) De a nemes ércek, drága kövek és igaz gyöngyök egész pompája, mely Babilonnal együtt elpusztult, viszszatért ismét az uj és örök Jeruzsálemmel, mely menyből szállott alá. A túlvilágban, hová János apostolnak megengedtetett egy pillanatra betekinteni, nincsenek oktató előadások, nem hallgatnak sem szellemes, sem unalmas prédikációkat, — de annál több zenét. János hallott szózatot az égből, hasonlót a tenger zúgásához és a menydörgés dübörgéséhoz (1, 2.) és hallott dalokat megzendülni, régi dalokat, a minőket Mózes és Mirjam énekeltek (15, 3.); majd uj dalokat, énekeket, a minőket énekelhettek, mikor az Isten báránya haldokolva, mint egy oroszlán győzelmet aratott, majd hallotta a jövendőnek dalait, melyeknek tartalmáról a földi ember képzetet sem alkothat magának. Az apostoli kor keresztyénéi nem voltak abban a véleményben, hogy mindent az ég és az örökkévalóságra kell fenntartani. Nem akasztották hárfáikat a babyloni fűzfákra és nem sóvárogtak néma gyötrődésben a jövendő Jeruzsálem után, hanem sok régi és uj dalt zengedeztek. A mint Jézus népének szokása szerint a páscha vacsoránál tanítványaival együtt erre az alkalomra határozott énekeket énekelt, — úgy gyülekezete is kezdettől fogva megszokta az éneklést: „Öröme vagyon-é valakinek ? énekléssel dicsérje az „Istent“ ! mondja Jakab apostol. Pál és Silas — a pbilipii börtönben éjfélkor imádkozván, átcsap imájuk az ének hangjába és a foglyok az ő celláikban hallgatják az apostolok éneklését. (Csel. 16, 25.) Az imádság, az éneklés megőrzik a keresztyén lelki nyugalmát az élet bármily körülményei között,—énekeltek is sokat úgy a családi körben, mint a nyilvános istenitiszteleten, ügy látszik ugyan, hogy az apostoli és az apostolok utáni egyháznak nem volt tulajdonképen gyülekezeti éneke. A magán-ének volt az első) később hallunk művészies karénekről; a negyedik század közepe óta fejlődik ki a közös gyülekezeti ének. Pál apostol a lelki adományokról szólva az I. Kor. XIV. 26. v.-ben így ir: „valamikor egybegvültök, némelyeknek közületek dicséretre vrdó éneke vagyon, tudománya vagyon, nyelvekkel való szólásnak ajándéka vagyon, isteni jelentése vagyon, magyarázásra való ajándéka vagyon. Mindenek épülésre legyenek.“ Az egyik hát zsoltárt költött, a másik tudományos előadást tartott, a harmadik kijelentésben részesült stb. Ez mind hivatva van arra, hogy az istenitiszteleten belül megfelelő formában megnyilatkozzék. A költő bemutatja költeményét s a gyülekezet Atnen-nel, Allelujával felel. így állott elő egy közös kincs, mely sok keresztyénnek közjavává lett. Pál nem halmozná fel a kifejezéseket, a mint tényleg teszi, — nem beszélne psalmusok, hymnusok és ódákról, ha liturgikus formaságok, vagy az ó-szövetség poetikus helyeinek egyhangú ismétléséről volna szó. (Eph. 5: .19.) Ha az apostol ezzel összefüggésben int ilyen daloknak szívből éneklésére előre fölteszi hogy e dalok némelyike a gyülekezetek emlékezetébe vésődött. Mert csak az, a kinek emlékezetében dalkincsek vannak, fejezi ki csendes érzelmeit és gondolatait keresetlenül a dal szavában. Szavainak olyan értelmezésére mindenesetre alig számított az apostol, a milyet a szigorú gondolkozású zürichi reformátor, Zwingli azoknak adott, hogy nem hanggal kell magasztalni az Istent, mint a zsidó énekesek, hanem csak szívvel, mintha lehetne dalokat a szívben énekelni a nélkül, hogy az ajk ki ne fejezné és a fül ne hallaná. Luther nyilatkozata sokkal kedvezőbb : „Nem vagyok azon nézeten — mondja — hogy az evangéliumnak minden művészetet földhöz kell vernie és elpusztítania, — a mint azt némely lelkészek teszik, sőt én minden művészetet, különösen pedig a muzsikát annak szolgálatában szeretném látni, a ki azt adta és teremtette.“ Hogy az apostoli iratok, illetve levelek nem utalnak oly gyakran a természet életére, m int Jézus népszerű beszédei, az magától értetődik. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy ezen, valamint más vonatkozásokban is, az Ur beszédeihez testvérének, Jakabnak
