Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-05 / 45. szám
Tizedik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1899. november 5. Megnyitó beszéd a reformáció emlékűn ne Mélyen tisztelt Közönség! Nemes tanuló Ifjúság! Nevezetes évforduló hozott össze bennünket. A hálás kegyelet lassan-lassan ünneppé tette e napot közöttünk a nélkül, hogy egyházunknak az a hivatalos képviselete is, a melynek hatáskörébe tartozik ünnepeink megállapítása, kötelez ivó tette volna megünneplését. Maga ez a tény fényes tanúbizonysága annak, hogy 1517 október 31-dike valóban nagy volt a uapok sorában. Azok az emlékek azonban, a mik e naphoz fűződnek, igen ellentétes érzelmeket keltenek bennünk. U. i. nem csupán azok az események újulnak föl lelkűnkben, a mik épen e napon történtek, hanem igen igen sok más is, előtte és utána. Felvonni egy csomó bántó emlék a legsúlyosabb fajtából. Emlékek, a mik ijesztő ridegséggel hirdetik itt a szánandó tudatlanságnak, amott az eszes és tanult ravaszságnak szörnyű tetteit. Avagy nem fut-e rajtunk végig hideg borzadály annak a mélységes gyűlölet szülte kegyeletlenséguek és kegyetlenségnek láttára, a mely Vikliffe tetemeit 30 éves sírjából kiszedette és porrá égette? Avagy nem szörnyűködünk-e el azon a rémséges tudatlanságon, melylyel az a bizonyos szegény anyóka jobb ügyhöz méltó buzgósággal vet rozsét arra a máglyára, a melyen Húsznak kel le elhamvadni, a tudatlanságon, mely még a keresztyénség XV. századában is azt hitte, hogy ez által olyan dolgot mivel, a mi különösen tetszik az Istennek ? Nem szörnyüködünk-e el, ha megjelennek előttünk az inquisitio penészes börtöneiben nagy leleményesseggel és még nagyobb szívtelenséggel élőhalottá kiűzött szerencsétlenek?! Nem lázad-e fel kegyes vallásos érzépén, 1899. október 31-én. sünk, ha látjuk, miként tették hitvány kereskedés tárgyává azt, a mi szent, a hitet és haszonlesésből miként torlaszolták el az üdv tiszta forrását a szomjuhozók előtt?! Bizony ijesztő az a szellemi sötétség, a mi 1517 okt. 31-dike előtt a telkekre ráborult. E nap azonban egy uj szellemi világ hajnala hasadását jelzi. E nap sokkal hőbbet jelent, mint egy 24 óra lefolyásából álló napot s annak eseményeit ; jelenti a reformáció után epedő vágynak egyetemes kitörését. Jelenti, hogy a megégetett néhány martyr hamvaiból egész sereg állott elő, a mely el van szánva megvalósítani a vérbe folytott nemes eszméket, isteni igazságokat. Az okt. 31-hez fűződő emlékek ez a részé már kedves, magasztos emlék mind, a melyeknél ismételve mindig a legszívesebben időzik lelkünk. Egész sora tárul föl előttünk olyan eseményeknek, a miknek láttára felpezsdül e vérünk, hálakönuyek szögnek szemeinkbe, lelkűnkben pedig nemes elhatározások születnek. Hadd vessek én most megnyitó beszédem szűk keretébeu csak egy pillantást a reformátorok erkölcsi bátorságára. Ebben a mi korunkban, a mit egy kiváló történetírónk, alig pár hete igen találóan «kaucsuk-korszak»-nak nevezett el, nagyon időszerű lesz ez; gyógyszerként hathat. Keresni az igazságot bármi téren, szép, de igen nehéz feladat. Reformátoraink épen ebben tűntek ki. Egytől egyig szigorú egyházias nevelésben részesültek. Áhitatosan hallgatták s a legnagyobb jóhiszeműséggel szívták magukba gyermekkorukban a tanításokat, mik oda céloztak, hogy bű egyháztagokká legyenek, Később pedig, a mint önálló tanulmányozásra mind alkalmasabbak és al-25
