Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-08 / 41. szám
659 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 660 A szokás később természetükké válik, a természet pedig vallássá leend és sok bajtól s rossz helyektől távol tartja majd felnőtt korukban őket! Úgy megszokják később a templomba való járást, hogy nem is tartják ünnepnek az ünnepet, ha templomban meg nem jelenhetnek ! Sok családnak kenyerét, becsületét, sőt életét mentette már meg a templomba való járás ; százakat tartott vissza a Bachus oltárán való áldozástól! Behunyt szemmel azért egy esetet se nézzünk el, hogy tanítványainkat kérdőre ne vonjuk a templomból való távolmaradás miatt! Szoktassuk tanítványainkat az ige figyelmetes hallgatására. Sok helyen szokásban van az, hogy az iskola növendékei a templomot elhagyva feléje se néznek az iskolának. Ez a szokás kárhoztatandó ! Úgy templomba menetelelőtt, mint kijövet után kívánjuk meg növendékeinktől az iskolában való együttlételt, hol együttesen imádkozzanak mind templombamenetkor, mind pedig kijövetkor, mely utóbbi esetben ne sajnáljon a tanító egy kis fáradságot, hogy a templomban hallottak után kérdezősködjék. Ha növendékeink tudják az isteni igét, s főbb vonásaiban a prédikáció vázlatát, úgy ott létük nem veszett kárba, sőt épületükre szolgált. Szoktassuk tanítványainkat az igében hallottak gyakorlására; szoktassuk a szegények, árvák és elhagyottak gyámolitására, mi végből, ha szegény tanuló van köztük, gyüjtessünk velük annak ruházatára, tanszereire, lelkűkre kötvén, hogy „a ki a szegénynyel jót teszen, az a mennyei Atyával tesz jót.“ A vallásos nevelést tekintve : egy kis perselynek egy iskolából sem volna szabad hiányoznia. Tegye bele ki ki a szegények számára az ő fillérét akkor, mikor akarja, vagy mikor senki nem is látja, látja azt a mindeneket látó mennyei jó Atya! A persely egy évben kétszer (karácson és húsvétikor) nyittassák fel a lelkész által kinél a perselykulcs is tartandó, némi gyanú elkerülése végett. A kicsinyenként és nagy részben titokban összegyűlt fillérek mily örömöt szereznek majd a szegény tanulóknak és mily lelki boldogságot azoknak, kik jó szívből jött adományaikkal ahhoz hozzájárultak ! Szoktassuk tanítványainkat a mások szeretetére, tiszteletére, becsülésére. Ha bármi csekély tiszteletlenséget hallunk tanítványaink részéről mások iránt, azt intéssel, ismétlés esetében büntetéssel megtorolni el ne mulasszuk! Legyen cigány, zsidó, pogány, mindenki iránt követeljük meg tanítványainktól a tiszteletet, szeretetet, felhozván előttük édes Idvezitőnknek ama mondását : Mindnyájan egy Atyának a gyermekei (tehát testvérek) vagyunk; mindnyájan egyek vagyunk az Urban !“ Szoktassuk növendékeinket a vallási türelemre. Tiltsuk meg nekik, hogy más vallásfelekezet ceremóniái fölött gáncsoskodjanak, sőt gúny helyett, közbotrányt ne csináljanak, szoktassuk őket, hogy becsüljék más vallása embertársukban a vallásosságot, mert Jézus szavaiként: „Jaj a botránkozónak, de jajabb a botránkoztatónak !“ 'Hátra van még egy, a leghathatósabb nevelési eszköz : a tanító vallásos példaadása! Ez a vallásosságra való nevelési eszközök legfőbbje. Hasztalan minden jó igyekezetünk és paedagogiai eljárásunk, ha a tőlünk látott példa ellenkezőt bizonyít; mert valamint szeretetve csak szeretet és nem durva bánásmód által: úgy vallásosságra is csak vallásosság által nevelhetünk ! E végből kell, hogy a tanító maga érezze át első sorban a boldogító vallás magasztos voltát s ne restelje érzelmét tanítványai előtt föltárni, hisz oly jól esik a gyengéd gyermeki léleknek tapasztalni azt, hogy tanítója, ki már felnőtt ember és a ki ő neki mindene, úgy bízik Istenben, mint egy kis gyermek az ő édes atyjában ! Jól esik a gyermeki léleknek látni azt a boldogságot tükröző égi gyöngyöt, mit tanítója szivéből érzelme szálain a vallásosság csal szeme pilláira. Tiszta érzelem, igaz példaadás : ez amaz eszköz, mely a gyermeki lelket a leghathatósabban miveli. Tettetés mit sem ér, a gyermek ügyes psyehologus, ki tanítója lelkét észrevétlenül tanulmány tárgyává teszi s ha nem talál ott egyebet üres szívnél és álszenteskedésnél, úgy vége a valódi vallásos nevelésnek. Az olyan tanító, ki példát adni nem tud, ki nem érzi át szivében a vallás szentségét, a Jézusi hit boldogító voltát munkálkodása közepett, vallásra ugyan taníthat, de nevelni egyáltalában nem képes, pedig: «A tudás nem áldás, A tudomány rideg Kútfejénél szomju Lelked szomj öli meg !» * * * íme ezekben kívántam feladatomat a tapasztalat és vallásos érzelem által vezettetve megoldani. Tettem pedig ezt azért, hogy általa vallásos nevelési ügyünknek szolgálatára álljak, mert a mai materiálisztikus világban, a mai modern paedagogiai korban az oktatás és nevelés minden módozatait agyun vitatják, csak arról feledkeznek meg leginkább, a mi tulajdonképpen minden oktatásnak és nevelésnek létalapja. Pedig, ha vallásos embereket sikerül nevelnünk, úgy minden bizonynyal jó, becsületes honfiakat és boldog, elégedett, müveit polgárokat is képezünk. Cselekedjünk első sorban a vallásért. Tegyünk úgy, mint azt szerény munkámban fölmutattam; ha igy teszünk és csak ennyit cselekszünk is szent vallásunk érdekében : úgy minden bizonynyal megmutatjuk a gondjainkra bízott telkeknek azt az utat, mely őket örök boldogságra — égbe vezérli! Egyházas-Rádóc. Darab Lajos, ev. ref. k. tanító Püspöki látogatás az őrségi egyh. megyében. Lapunk 36. számában közöltük a programmot, mely szerint Főtiszt. Antal Gábor püspök ur az őrségi egyházmegyét meglátogatja. Az alábbiakban a látogatás lefolyásáról adunk számot, megjegyezvén, hogy
