Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-09-03 / 36. szám
571 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 572 A ránk váró Jeladatok elsorolásánál első sorban hangsúlyoznom kell, hogy a főkellék a cél elérésére : « hit szilárdsága s rendületlensége és a meleg vallásos kedély a tanítóban. A gyermeki szív csak úgy indúl meg áhítatra, ha abba a szülők vagy tanítók vallásos lelkületének s szeretetének melegítő sugarai — a jó példaadás tiszta levegőjén keresztül — hatolhatnak be. A ki csak az előírás parancsszavára, a szokás ridegségével és minden áhitat nélkül énekel vagy imádkozik, — a kinek szeméből, arcáról, hangjából, mozdulatairól kiélvezheti, leolvashatja a gyermeksereg a mélázó szórakozottságot, a gépies imádkozást vagy a kintorna-szerü éneklést: az a vallásosság égi harmatját nem permeteztetheti be a gyermeki szívbe, a valláserkölcsi érzelmek nemesítésére s majd az igeraagvak befogadására s megérlelésére ! Iparkodjunk azon, hogy midőn a beszéd- s értelemgyakorlatok során a szülők jóságát, szeretetét rajzoljuk gycmekeik iránt: ugyanakkor Istent, az égi Atyát is ismertessük meg teremtményeiben, munkáiban s különösen a földi gyermekei iránt tanúsított gondviselő jóságában! Magyarázzuk meg nekik, hogy mire valók a templomok ; mire való (reggel, este) a harangozás; mi indíthat s mi kötelez minket az iskolai, templomi és az otthon való éneklésre és imádkozásra is! Iskolai énektanításunkban ne annyira arra törekedjünk, hogy minél több énekdallamot betanítsunk, hanem arra, hogy a bár kevesebb énekdallamot biztosan s egész készséggel énekeljék növendékeink, — elmondatván velük a szebb-szebb szöveget könyvnélkül is. Soha se tanítsunk be egy éneket vagy imát sem addig, mig a szöveget kellően meg nem magyaráztuk, vagy az abban kifejezett isteni jóságot s a mi tartozó tiszteletünket és háládatosságunkat ki nem emeltük igy érjük el azt, hogy a gyermek, a ki kiskorában édes anyja ruhájába való fogódzásával, — majd lefekvéskor a rajta nyugvó édes anyai karoknak magához szorításával, átölelésével tanúsította jó anyához való bizodalmát, ragaszkodását, a róla való gondoskodásában édes megnyugvását: az a gyermek most minden egy imát vagy éneket az Istennel való összeköttetés arany lánc-szemének tekintsen s benne és általa az Istenben való megnyugvás, a Tőle nyert s nyerendő áldások biztosítékait lássa. Gondja legyen a tanítónak arra is, hogy az éneklés és imádkoztatás lehetőleg alkalomszerű tegyen. Ez alatt nemcsak azt értem, hogy a tanitás kezdetén s végén, étel előtt s után, templombamenéskor s kijövetelkor, reggel és este annak idejében imádkoztasson és énekeltessen növendékeivel; hanem azt is, hogy vasárnap a vasárnapiakat, a nagy ünnepek közelgése alkalmával a vonatkozó énekeket, majd annak idejében a szárazságkor, esőért hálaadó, hosszas, káros esőzéskor, égi háborúkor, év utolsó napján mondandó, majd a halotti énekeket, iskolás gyermek, vagy szüleinek, testvéreinek betegsége felgyógyalása alkalmával a megfelelő imákat mondassa el s az alkalmi énekverseket olvastassa, magyarázza és énekeltesse velük. Az események benyomása és hatása alatt gyakorlandó ilyen alkalmi énekeltetés vagy imádkoztatás jobban hat a szívre s kedélyre s hathatósan elősegíti, hogy a gyermek az éneklés tárgyára gondolva s jól átérezve énekeljen vagy imádkozzék. Az ilyenkor felragyogó hála, részvét stb. könnyek a gyermekek szemeiben : ékes, drága gyöngyszemek annak bizonyítására, hogy a tanító ezen szent cél elérésében a legjobb módszert alkalmazta. Kívánatos volna, hogy a hiterkölcstani s bibliai történeti tantárgyak között a megfelelő énekversek (ha csak számbeli megnevezéssel is) minden ilyen vallástani könyvben felvétessenek. Alkalmas kézi és vezérkönyvek megjelenéséig pótolja ki e hiányt a gondos és lelkiismeretes tanító mindenre kiterjedő figyelme. Valahányszor a hit-erkölcstan fontos tárgyairól (az Isten létele, tökéletességei, munkái, gondviselése, a váltság munkája, Isten, magunk s felebarátaink, egyházunk s liazáuk iránti stb. kötelességeinkről) tanítunk : mindig énekeltessük el s gyakoroljuk be a vonatkozó énekverseket, illetőleg nemzeti énekeinket is. Ez énekversek megmaradnak az emlékezet tábláján s el-eléneklésük az apostoli hitforma erejével tartja fenn hitfeleinknél a főbb hitigazságokat és hitcikkelyeinket. Melyik énekvers legyen betanítandó, s mely énekek legyenek vallástani kézikönyveinkben megfelelő helyen felemlítve: a tantervkészitő bizottság s a tankönyv irók dolga. Elégségesnek tartom e tekintetben részemről csak az elvi szempontokat kiemelni. Ugyanezen szempontok figyelembevételével készítendők a hiterősités (confirmatio) alkalmára való kézikönyvek is; annál inkább, mert ez által a nem ev. ref. jellegű iskolában tanuló növendékeink is nyernének bizonyos mérvű énektanítást a hitoktatóktól. Nagy fontosságú dolog ez, ha meggondoljuk az éneknek, imádságnak talizmánszerü varázserejét a más hitii vagy éppen idegen ajkú lakosság közé elköltözött hittestvéreinknél! A magával vitt énekes- s imádságos könyvéből elénekelt vagy felolvasott egy-egy ének vagy egy-egy ima : valóságos hiterősitő hatással szolgál lelki szükségeinek kielégítésére, még ott is, hol nincs alkalma hitvallásunk szerinti istenitiszteletekre eljárni. Gyülekezeteink körében is nem azt tapasztaljuk-e, hogy a kik tudnak és szeretnek énekelni : buzgóbb látogatói az istenházának. Vajjon a felekezetnélkülivé lett egykori hitfeleink, vagy azok, kik vegyes házasságra lépésük alkalmával oly vétkes könnyelműséggel mondanak le szent vallásokról maradékaikra nézve: tudják-e a szív bensőségével vagv igazi lelki buzgósággal énekelni énekeinket, benső áhítattal elimádkozni imádságainkat ? Talán valódi becsét nem is ismerték annak, a miről könnyelműen lemondottak? Ily nagy fontosságú, kedves kartársak, az ének, s igy az énektanítás is ! Ezzel megnyerjük, ezzel megtartjuk s lelki megnyugvásra hangoljuk hitfeleinket ! In hoc signo vinces ! Az éneklés megkedvelése és gyakorlása szempontjából kiváló gondunk legyen a vallásos kedély felébresztésére és nemesítésére. E tekintetben a családi körben s az egyháztársadalmi életben (ha csak iskolás nö-
