Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-26 / 13. szám

208 DUNÁNTÚLI PROTESTANT LAP, 204 T álTZit. Miért vesztett korunk prédikációja népsze­rűségéből, — és miként nyerheti azt ismét vissza ? II. Eljutottunk a théma második részéhez, e kérdés­hez : miként nyerheti vissza ismét a prédikáció az ő népszerűségét ? Kezdhetjük ama vallomással, miszerint nem va­gyunk abban a helyzetben, hogy e kérdést könnyedén megoldjuk; mert alig van általános gyógyszer, mely­­lyel a prédikáció népszerűségét egy csapással helyreál­líthassuk. Ellenkezőleg: mindaddig, mig a hitetlenség fája ama sok gyökérből, melyekre rámutathatunk, szívja táplálékát, azon gyökerekből a melyeket kiirtani nincs hatalmunkban : addig meg kell elégednünk azzal, hogy hallgatóságunk kicsi, tán még jobban is összesugorodó körének szolgáljunk hűségesen és hirdessük nekik szív­ből az evangéliumot. De ha nincs egy általános gyógy­szer, mégis vannak kisebb-nagyobb gyógyeszközök, melyekre utalnunk kell, kezdjük legközelebb azokkal, melyek látszólag segítségünkre lehetnének s voltakép még sincsenek. Ha vannak korunkban olyan irányzatok és szel­lemi áramlatok, melyek az egyházat figyelmen kívül hagyják és attól a lelkeket elidegenítik, úgy lehetne arra gondolni, hogy e dolgokat a templomi szószékre vigyük. Ha a politika s az élet minden ágára kiter­jedő kérdések, ha a tudományok, úgy a természet, mint a sociál tudomány foglalkoztatják az embereket, vajon miért ne érinthetné e kérdéseseket a lelkész pré­dikációjában ? Ez korszerű volna s az újdonság bélye­gét viselné magán, az pedig ismeretes, mily szívesen fut mindenki az újdonság után. így gondolkoznak némelyek. Eféle gyógymódra azonban ne vesztegessük a szót; mert részben lehetet­len volna s ahol lehetséges volna, ott sem lenne jó. Valaki a prédikáció népszerűtlenségéről szólva, azt igy okolta meg : „ez onnét van, mert nem prédi­kálunk népszerűén.“ Népszerű prédikálás-módra kel­lene e szerint törekedni és a jelen rossz példáira rá­mutatni. De ez sem vinne messze bennünket; mert a népszerűség bizonyára inkább függ a személytől, mint a módtól. Vagy tán inkább morális prédikációkat tartanánk? Mert a hit területén nem lehet oly sokat markolni, menjünk át az erkölcsiség talajára, ezzel sok fület meg­nyitunk s jó munkát teljesítünk. Eltekintve attól, hogy ilyen prédikálásmód mellett az evangéliom legszebb lap­jain szenvedne rövidséget, ez az ut nem is vezetne célhoz. Már a középkorban a katholikusok előszeretet­tel gyóntak fülbe a szerte kolduló barátoknak s ma is még százaknak beszélnek lelkiismeretűkre egész durva­­sfggal, hogy azonban a saját lelkészük érinthetné nyíl­tan a sebes pontokat, az már csak neu engedhető meg. Ismét mások gazdagabb liturgiától várnak föllen­dülést. Pl. hogy az ének, a műének térjen vissza jo­gaiba, a chorus foglalja el helyét és ismét megtelnek a templomok s ha talán egyik-másik csak az ének ked­véért jön is el, utána önkénytelenül figyel a következő prédikációra is ! De a hol az istenitisztelet koncertre és prédikációra oszlik s némelyek a prédikációt csak a koncert kedvéért hallgatják meg, no ott a prédiká­ció növekvő népszerűségéről még sem lehet jó lelkiisme­rettel beszélni. Más felé kell hát tekintenünk. S először is ez hangzik füleinkbe : gondoljatok a kér. isteni tisztelet, a prot. cultus jelentőségére, a prédikátiónak a kér. gyü­lekezettel szembeni feladatára. A protestáns cultus tu­lajdonképi gyülekezeti ünnep és pedig az ünnep fogal­mát erősen kell hangsúlyoznunk. Ünnep, tehát nem hű­béri és szolgai szolgálat, hanem az isteni kegyelem ünnepélyes élvezete ; boldog és vidám elmélyedés az isteni élet gazdagságába, hálás beolvadás Isten meg nem érdemlett szeretetébe. Es ez a gyülekezet ünnepe nem missziói intézmény, nem is egy különös papi rend közbenjáró tevékenysége, hanem a vallásos viszonynak, melyben a kér. gyülekezet Istenhez áll, külsőülése és munkássága; a benne levő hit- és szeretetéletnek kije­lentése és kifejtése, a gyülekezet önépítése. Es ebből következik a másik, hogy a prot. istenitiszteletben a prédikáció arra van hivatva, hogy egy ünneplő kér. gyülekezet hitéről, reményéről és szeretetéről bizonysá­got tegyen. Ez ad a prédikációnak speciális keresztyén jelleget. Neki nem feladata bizonyos általános vallásos igazságokat vagy erkölcsi alaptételeket kifejteni, hanem bizonyságot tenni a kegyelmes .isteni akaratról és a Krisztusban megjelent uj szelleméletről. Megmarad, ha helyesen fogjuk érteni — Pál apostol szava mellett, hogy senki és semmi mást nem kell prédikálnunk, mint egyedül a Krisztust. Ez leend mindig az a prédikáció, mely lángra gyújtja a sziveket és. adja nékiek az ado­mányt, mely után a jámbor kér. gyülekezet vágyako­zik és a melyre szüksége van. És akkor örvendjünk, hogy ezt mind jobban meg­ismerik, felfogják és törekesznek utánna mindenütt, nem csupán azon körökben, melyekhez magunkat szá­mítjuk. íme a modern thcol. munkásság igazán nagy­szerű működése és vívmányai alapján a múlt század végén fölüti magát a practica theologia s keresi, hogy mint szolgáljon a gyülekezetnek és ugyancsak azon irányban, melyet jeleztünk. Az ünneplő gyülekezet aj­kán, ha vidám csapatokban összejön az istenitiszteletre, föl kell hangzani ismét a régi hangnak : „Örvendez a mi lelkünk az élő Istenben.“ Ez a szebb jövő persze nem következik be közvetlenül szomorú jelenünkre, de már előkészül benne és ezért mutassanak rá azon esz­közökre, melyek az uj istenes idő előmozdítására szol­gálnak. Kettőt említhetünk, u. m. a lelkésznek a templo­mon kívüli hűséges, hivatásszerű munkáságát és prédi­kációjának gondos, tudományos előkészítését. A templomban való functióval a lelkész munkás­sága nem ér véget. Lelkipásztori munkásságot fejt ki a betegek ágyánál, a házi látogatások alkalmával, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom