Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-06 / 10. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 158 151 nyilvánított e kérdésben a mindkét prot. felekezetet közösen érdeklő ügyek tárgyalására a zsinatok által kiküldött bizottság. A vélemények, ideszámítva a napilapokét is, nagyon eltérők, igazolják fentebbi állításomat, hogy ezek az első hatás szüleményei; és mivel — kevés kivétellel — egy-vagy más okból elítélik a javaslatot s már csak intentiója felett is eltörték a pálczát: látszik, hogy a bírálók nem vetettek számot a protestantizmusnak sem jelleme,- sem történelmével, hanem a fin de siecle-i eszméktől szaturált egyéni nézeteikkel helyettesítik a protestáns felfogást. Nagyon igazat adna állításomnak egy parallel czikk, mely a lelkészi „Jelentő ivek“ újra egybeegybeállitása érdekében kardoskodnék. E kérdés fellett a vitatkozás korai, sőt felesleges is, nem egyéb, mint Don-kijói levegőbe vagdalkozás. Mert mi történt ? Az illető szak-miniszter egy törvén)-javaslatot tett le a ház asztalára, mely — véletlenül — azon felekezetek congruájával foglalkozik, melyeknél ez még rendezve nincs. Történetesen a mienkkel is. — (Ugyan-ugy-e ?! Szerk.) Kértük mi erre a minisztert? *) Nem. Ki kérte e tekintetben a mi véleményünket? Nem. Megtámadta autonómiánkat? Nem. Konfiskál tőlünk jogokat? Nem. Sérti önérzetünket? Nem. Nos hát: mi közünk hozzá? Az állam törvényhozó testületé alkot egy uj törvényt. Tudomásul vesszük, mint honpolgárok ép úgy, mint a beczikkelyezett helyi érdekű vasutak segélyezéséről szólót, vagy a Szerbiával kötött kereskedelmi megegyezést.* 2; És mivel — történetesen — e törvényben a szegényesen javadalmazott prot. lelkészek tisztességes megélhetésére mód nyujtátik azon nem lealázó feltétel mellett, hogy azt kérje, kinek szüksége és jogigénye van hozzá és biztosan megnyeri : hát kérem, teljesen az egyénre van bízva, hogy igénybe veszi-e azt a jogot, melyet a törvény megád neki. S ezzel vége 3), Beszélgethetünk az idők jeléről, meghányjukvethetjíik a teendőket, de magához a törvényjavaslathoz hozzá szólam, üdvözölni, vagy kárhoztatni, nyesegetni vagy toldozgatni semmi közünk sincs. Rettenetesen tévednek azok, kik abban a gyerx) Kértük. Lásd Egyházkerül, jkv 1896 szept. 25. p. és a Konventi jkv. 1897. 65. p. Szerk. 2) Ohó! Hát miért nem jönnek össze a prot. egyházak vezető férfiai tanácskozásra az ilyen törvények megalkotásakor is; vagy miért jutott eszökbe épen ennek a javaslatnak a benyújtása után összejönni?! Szerk. 3) Ez aztán igazán «egyéni nézet»! Szerk. mekes hitben élnek, hogy ez a törvényjavaslat a mi kunyorálásunkra csinálódott. Ki kért valaha valamit e czimen az államtól ? Igaz, hogy Erdélyben valamelyes mozgalom megindult, a melyet én szörnyen sajnálok, mint sajnáltam egykor a „közpapok“ elnevezést, a melyet a protestantizmus nem ismer s a melyet most sem tartok egyébnek, mint a néppárti „revisio“ és szédületes gyorsasággal terjedő socialis eszmék utánzatának. Mert uraim! a protestáns papság soha sem volt kapzsi, — minden téren mozoghattak, strike-olhattak, mi csendben voltunk, mert annak a Mesternek szegődtünk tanitványaivá, kinek annyija se volt az anyagiakból mint nekünk van ma. 400 esztendő tesz tanúbizonyságot a felől, hogy mi zsebre soha sem beszéltünk, hogy mi nem voltunk nyomtató ökrök a Jézus szürüjén, hogy minél több szemet rugdaljunk ki „hivataliunk szalmájából; Anániás és Zaphira lataposott sírjait mi soha sem vájogattuk, hogy azok szellemét feltámasszuk ! Még nagyobb tévedésben vannak azok, kik kárpótlást keresnek a javaslatban a liberális törvények okozta veszteségeinkért. Mert ha van ilyen : magunk akartuk, hogy legyen ; mert önkényesen engedtük el a stólát, mely jogszerint is megilletett minket. Legnagyobbat tévednek azok, kik a prot. lelkészek megfizetését vélik a szabadelvű eszmékért folytatott küzdelemkor önkényt nyújtott segítségünkért. Az ultramontán sajtó koncznak minősiti e javaslatot; már pedig egy prot lelkész nem adhat tápot e feltevésnek azzal, hogy hozsánnázza, vagy legáncsolja a nem tőlünk eredett intentiót. De legesleguagyobb tévedésben azok élnek, kik az 1848. évi XX. t. czikkre állva, agyarkodva s öklözve gesticulálnak az igen tisztelt minister ur felé. Mit keresnénk mi e törvényjaslatban az 1848. évi XX. t. czikket? Hiszen egy hang sincs benne róla ! talán azért, mert félt ettől a miniszter ? Ellenkezőleg. Czélzatosan nincs ebben egy hang említés sem arról, azért, hogy annak a törvénynek magasztos ideálja egészben a mienk maradhasson, egészében meghagyatott nem utópiának, hanem azért, hogy kedvezőbb pénzügyi és politikai viszonyok között szűzi egészében megvalósítható legyen majd. Mit kell hát, hogy lássunk e törvényjavaslatban ? Azt, hogy a protestáns eszmék hódítanak mindenfelé, azért pedig jajgatnunk semmi ok sincs. A protestantizmus jogokban nem lett azzal szegényebb, hogy elvei felszívódtak a társadalomba s hogy ma már az állami minden téreni megnyilatkozásban a drága zománcz, a patina a mienk. Vak az, a ki nem látja, hogy bár lassan, de biztosan, léptenkint visz az a mi elveinktől megtermékenyített társadalom minket is előre, a kanaán (1848. XX. t. ez.) felé s hogy e javaslattal feljutottunk a Nébó hegyére. A ma élő legnagyobb magyar politikus azt mondotta: „A eonventet ez ügyben rendkívüli ülésre
