Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-01 / 1. szám

3

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP._______________________________4

nehéz gondjai ne zsibbaszszák a lelkesedést, ne akadályozzák a kötelességtudást. Ezért hát sürgetni fogjuk a lelkészt és tanítói fieztések rendezését, felemelését a hol kell.

Azt mondjuk lelkészi és tanítói; mert a tanítói fizetéseket se tarthatjuk végleg rendezetteknek a 300, illetőleg 400 frt minimummal. A tanítói fizetéseket illetőleg egy időre ugyan nyugalom állott be; mert a már alkalmazásban volt s jól rosszul díjazott tanítókát meglehetősen megnyugtatta az 1893. évi XXYI. t. ez. a minimumon alul levő fizetések kiegészítésével és a korpótlék biztosításával. De az az elszomorító tapasztalat, hogy már meglevő iskoláinkba se tudunk tanítókat kapni, holott új tanítói állomásokat is kellene szerveznünk, ismét csak arra int, hogy emelnünk kell a minimumot. A lelkészek fizetésének rendezésénél pedig még mindig csak a homályos biztatásnál vagyunk, holott már égetően sürgős a dolog. Mindkét ügyben az államnál kell zörgetnünk; mert sehogy se járja, hogy mig a katholikus egyház óriási állami eredetű vagyon birtokában nem csak közintézményeit láthatja el bőkezűen, hanem a társadalmat, egyes városokat mélyen lekötelező ajándékokat is nyújthat, sőt talán külföldre is gazdag segélyt küldhet: addig mi, ugyanazon anyaföldnek édes gyermekei, tisztán a magunk szegénységére legyünk utalva. De nem is méltó a nagy arányokban fejlődő magyar államhoz, hogy a nép értelmi és erkölcsi fejlődésének első tényezőit — ha már egyházuk nem képes róluk illően gondoskodni - csak mostoha gyermekekül tekintse; mostoha gyermekekül ezeket :az értelem világossága és az erkölcs tisztasága diadaláért .:8 a társadalmi jó rend állandóságáért küzdő előőrsöket, a :kik még egyenlő díjazás mellett is nagy hátráuyban ^volnának a hozzájuk hasonló képzettségű, városban lakó Tisztviselőkkel szemben, ha tekintjük, hogy ezek a művelődés eszközeihez sokkal könnyebben és olcsóbban jutnak; a hasonló képzettségű és gondolkozásu bará. tok tág körében ebek s gyermekeiket helyben tanitat. hatják.

Többször és több helyen elhangzott nyilatkozatból sajnálattal vettük tudomásul, hogy a lelkészi és tanítói kar között nem található föl mindenütt az az igazi bizalom és kölcsönös becsülés, a minek szükségkép megkell ene lenni olyanok közt a kik bár más helyen, más munkakörben, de ugyanazon főhatóság alatt, ugyanegy ügyet szolgálnak. A viszonynak e megromlásáért mi most senkit se teszünk felelőssé; de azok a károk, a mik ebből lelkészre és tanítóra, végeredményben pedig az anyaszentegyházra háramlanak, arra késztetnek, Ihogy a jó viszonynak az egész vonalon helyreállítására,

a bizalmas együttműködés létesítésére minden lehetőt megtegyünk. Pauaszkodjuk ki magunkat, ha van panaszolni valónk egyik és a másik részen, de szelíden, mérséklettel, mint a kiknek egymás megértetése, nem pedig feltüzelése a czélunk; s aztán — aztán boruljunk megint egymás nyakába, mint régen! . . . Lapunkban eddig csak elvétve jelent meg egy-egy olyan közlemény, a mi népiskolai ügyeink hiányait, szellőztette és orvoslásukra utat mutatott; holott ref. tanítótestületünk épen nem szemléli tétlenül a dolgok folyását; ir. czikkezik — de nem a mi lapunkban. Valyon uem az idegenkedésnek és bizalmatlanságnak jele-ó ez? Bár ne az volna! S valyon nem ez*e az oka igen sokszor, hogy szavuk csak pusztában kiáltó szó ? Határozottan abban a meggyőződésben vagyunk, hogy sokkal könnyebben czólt érne tanítótestületünk, ha olyan lapban tárná föl az orvoslaudó hiányokat, a mit a lelkészek s az egyházi kormányon levők rendesen olvasnak; másrészről az is kétségtelen, hogy igen hasznos lenne az a lelkészi karra is. Kérésünkre üéhány jeles képzettségű s a toliforgatásban is ügyes tanitóuk szívesen megígérte, hogy népiskolai tanügvüuknek buzgó munkása lesz lapunkban. De ezen kívül talán módját lehetne ejteui annak is, hogy az iskolai félévek végein, a körlelkészek elnöklete alatt tartatni szokott tanítói értekezletek helyén s idején lelkészi értekezl ;tek is tartassanak. Viribus unitis

Két főgimnázium van egyházkerületünkben, de valósággal alig állnak közelebb egymáshoz, mint akármelyik más egyházkerületben levőhöz. Pedig hát uem volna-e igen kívánatos, legalább a magunk körében mindent megtenni irodalmi utou és személyes érintkezés által annak a »református tanári közszellemnek» fölébresztésére és ápolására, a mi a tiszáutúli ev. ref. középiskolai tanáregyesület központi bizottsága szerint «ma móginkább mint valaha, csak utópia?!» Rajta leszünk, hogy legaláhb lapunk közvetítse «a kölcsönös érintkezést, az egymásra való hatást». Igazi jóakarat mellett azonban a személyes érintkezést is megvalósíthatjuk. Annyi anyagi áldozatot, a mennyit ez követel, bizonyára megérdemel az, hogy a «több felől összeállított, különböző nevelésben részesült s elütő felfogásokban levő tanárkaraiukban érvényesülni igyekező különböző tanítási, nevelési elvek és a legtarkább világnézetek» kiküszöböltessenek s helyüket «egészséges prot. tanári közszellem» foglalja el.

A közelebb szóbahozott theol. interuátus fölállítása, a theol. akadémiának és a leányinternátusnak elhelyezése — mind mind oly dolgok, mik alapos és sürgős előkészítést igényelnek.