Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-11 / 37. szám
603 Márczci. Á lovagi küzdelem*). „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. Senki nem elegyíti magát az életnek szorgalmatosságába, a ki vitézkedik, hogy annak kedvében lehessen, a kitől választatott a vitézségre. — Hogyha tusakodik is valaki, nem koronáztatik meg különben, hanem ha igazán tusakodik.“ Ur Jézus Krisztus, ki érettünk annyit küzdöttél és semmiféle szenvedéstől nem riadtál vissza, csakhogy meg váltanál minket, — segítsed minden híveidet, hogy néked és a te evangéliomodnak jó vitézei lehessenek, önts beléjük szent bátorságot, győzd meg őket arról, hogy a legjobb ügyért harczolnak és erősítsd meg őket, hogy ha kell. örömmel hordozhassák el a szenvedéseket is. Kiváltképen pedig minket, mint elhívott harczosaidat segíts és vezess e szent küzdelemben ; fáj szivünknek, hogy mi sokszor jobban szeretjük a kényelmes életet, mert hiányzik belőlünk a lovagi szellem és a test borzad a szenvedésektől. A világ mindig és mindenütt egyforma, a te evangéliomodat még sokan nem ismerik; oly sok istentelennel és gonoszszal, oly sok fél keresztyénnel és ingadozóval találkozunk, hogy a te szolgáidnak folyton küzdeniük kell,— vedd el azért tőlünk a félénkség szellemét, erősíts meg minket, segíts mindnyájunkat a lovagi küzdelemben, kitkit a saját gyülekezetében és egész anyaszentegyházadban. És ha úgy leend, a mint mi sejtjük, ha még nehezebb idők következnek reánk, a midőn a gonoszság még jobban elárad : cselekedjed, hogy mi a leghevesebb támadások daczára is megállhassunk a nyáj előtt és a te evangeliomodért örömmel szenvedjünk. Amen. * * * A Timotheushoz irt rövidke második levélben sok helyet találunk, a melyek szerint a hü keresztyén sorsa szenvedés (18; 23 ; 224 ; 45 hasonl. S12). Pál apostol saját tapasztalatából beszél. Ez időben már másodszor volt Rómában, mint fogoly. Csaknem mindenki elhagyta, mig ellenségei megsokasodtak ; ha elhagyandja fogsága helyét, az csak azért fog történni, hogy a vesztőhelyre hurczolják. Azt senki sem mondhatja, hogy csüggedtséget, levertséget olvas ki a levélből, sőt minden sorából a hitbeli örvendezés és a győzelem bizonyossága hangzik ki, de azért az sem tagadható, hogy bizonyos mérvű búskomorság ömlik el a levélen, hisz írója egy élemedett ember, a ki megizlelte az életnyomoruságait és a keserű poharat fenékig ürítette már ki. De sokkal inkább Timotheus érdekében ir, a ki mint látszik, a mellett, hogy az életnek szorgalmatosságába is elmerült, lágy és félénk ember volt s hivatalának hű vitelében a szenvedésektől való félelem akadályozta. Oh, kedves Timotheus, mai napság igen sok követőd van, a kikre nagyon is rá fér a négyszeres buzdítás: „szenvedj, a munkának terhét hordozzad !“ Szenvedj: Csodálatos egy parancs. Meglep és megrettent minket. Azt hirdeti, hogy a Krisztusért való küz*) Újabb mutatvány Fensen Gusztáv «A lelkészi hivatalba való bevezetés» czimü tanulságos müvéből (1. e lap 16. 17 és 21. számait.) 604 delem és a szenvedés egymástól szükségképen elválaszthatatlanok. Mi is épen igy szólhatunk, igy figyelmeztethetjük egymást. Még pedig az itt lg-ban használt szóalapján : szünkakopathison, szenvedj velem, az az mivelünk sem történhetik más, mi sem várhatunk mást. Kierkegaard az északi egyházban keményen lépett föl és a lelkészeket kíméletlenül vádolta. Mi védtük magunkat és fölhoztuk, hogy különbség van a Krisztus egy házának békés és harczias ideje között, hogy a nyomorúságokat nem kell szánt-szándékkal keresni, megjönnek azok az Istentől rendelt órában maguktól is, ha mi eléggé megértünk rájuk és talán azt is gondoltuk magunkról, hogy hivatalunk nincs is egészen a Ktisztus vitézének szenvedése nélkül. De mégis ott maradt lelkűnkben, mint egy tövisszurás, az a tudat, hogy mi nem beszélhetünk a bátorságról, mely fegyvert adna jobb és balkezünkbe és fájdalommal tapasztaljuk, hogy egy-egy államegyházbeli lelkész elmerül az élet szorgalmatosságába. A norvég lelkészeknek keserű emlékeik vannak a jelen század elejéről, a melyeket meg nem kísérelünk elfeledni. Nem lelkészek voltak azok, a kik az újra ébredő életnek élére álltak, nem ők voltak azok, a kik a Krisztus jó vitézének módjára szenvedtek : hanem a laikusok; a középosztály. A lelkészek csak később álltak melléjük , hűségük és buzgóságuk azóta mint a sokféle jelekből láthatjuk, figyelemre méltó. Minden azt mutatja, hogy a jövő időkben másképen leszen. Az újabb nem titkos, hanem nyílt támadások a Keresztyénség ellen immár mindenek előtt a lelkészi kart tűzték ki czélpontul, a régi szabály szerint: „megverem a pásztort és elszéled a nyáj !“ A mi, Isteunek hála, azt mutatja, hogy a lelkészek helyükön, a nyáj élén állanak. Az ellenségnek kell azt legjobban tudnia. A norvég lelkészekre dicső jövő vár, a támadásnak megfelelően — a hitetlenséggel karöltve járó istentelen nevelés részéről jövő támadások ellen — nekik kell az első sorban államok és a legsúlyosabb csapásokat íölfogniok. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze ! Yegyus ^özlEményEÍj. — Nagy méltóságú dr. Darányi Ignácz főiskolai világi gondnok ur, a nála megszokott nagy lelküséggel, ismét megemlékezett a főiskolánk kebelében fennálló önképző körök és egyesületekről, 100 frtot ajándékozván czéljaikra. Fogadja e helyen is a főiskolai tanári kar és ifjúság hálás köszönetét! — Adomány. Tarczyné Liszkay Ilona úrnő Budapestről 5 frtot volt szives adományozni a pápai ev. ref. nőegyletnek. Adományáért itt mond köszönetét neki az egylet elnöksége. — Örömmel jegyezzük fel, hogy Tbúry Etele lelkésztársunknak a nyár folyamán megjelent egyháztörténeti munkáját Ráez Kálmán a Sárospataki Lapokban ismertetve, róla végeredményül ezt mondja: „Egészben véve egy hivatásos történészünknek kitűnő jelességekben gazdag műve áll előttünk, mely közhasznú olvasmánnyá lehet egyházunk minden öntudatos tagjára nézve, valamint a gimnáziumi vallásoktatásnál tankönyDUNANTULI PROTESTÁNS LAP.
