Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-11 / 37. szám
599 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 600 igazi t. i. a [hangképekkel való olvasásra térünk át, nem tudják — eleinte — hasznát venni a hangoztatási •el ögy a k o r 1 a t ok kai szerzett ismereteknek, sőt teljesen visszaesnek abba, úgy hogy minden egyes uj betűnél újból kell az egybefoglalást, összefüggést megtörtetni. Ennélfogva kimondhatjuk talán, hogy a legtökéletesebben keresztül vitt hangoztatási előgyakorlatok után is maradtak fenn, a betűkkel való olvasást illetőleg, összefüzési nehézségek. Akkor hát az a kérdés — és ezen fordul meg az egész — ezélszerü-e ezen tényleg létező nehézségek legyőzésének módjáról, eszközeiről gondoskodni , vagy ügyet se vessünk reájok? Es, ha ennek egyetlen, de elegendő eszköze (1. minapi cikksorozatomat) a hangképek hangzási tulajdonság szerinti sorrendezése, megállhat-e T. K. 2. tétele : ha a hetük egymásutánjának a hangzás szempontjából való rendezése már nem bir első rendű fontossággal ?“ de megállhat-e a 3., hogy „a betüalakok egymásból való származására, (hasonlóságára) alapított fokozatos sorrend van inkább helyén ? A két első pontra nézve részint most, részint a minap elmondtam, a mit elmondani kellett, de nézzük ezt az egymásból való származást, az alakrokonsági egymásutánt. Hogy mire jó, azt én sem magam belátni nem tudom, sem megokolását soha nem hallottam, nem olvastam, T. K. is röviden csak annyit mond róla: „inkább helyén való." Azt hiszem, ez nem egyéb puszta divatnál; a divat pedig bir avval a kiváltsággal, hogy nem köteles magát okhoz kötni; viszont azonban kénytelen eltűrni, hogy egy szintén minden indok nélküli uj divat örökre, vagy csak egy időre háttérbe szorítsa. Valószínűleg úgy lesz evvel is. Előttem fekszik a legifjabb magyar ábécze, irta Paulini Károly, áll. tanító, kiadta az Athenaeum. Az árjegyzékek fő-főhelyén hirdetik, a sajtó nagy örömmel üdvözli. A szerző külön ismertetést irt hozzá, a melyben többek közt — és ennek bizonyos fontosságot tulajdonit— ezt mondja: „Az eddig megjelent ABC. könyvekben tapasztaljuk, hogy a tanmenet részint az írott betűk egymásból való származására, részint a hasonló alakú és hangzású betűk egymás mellé, vagy közvetlen egymásutánba hozatalára van alapítva.. ..“ — „Ha a hasonlók között először különbözőket nem tanítunk, hanem hét vagy több hasonlót egyszerre, vagy közvetlen egymásutánban mint újat tanítunk, — a mely hínárból eddig még a nagy tudománynyal biró ABC. írók sem bírtak kieviezkélni stb. stb.“ hát abból baj származik. Az Egyetértés aug. 20-i számában következőleg nyilatkozik erre nézve dr. Kelemen Adolf: „A kinek módjában van beszéd- és értelemgyakorlatot tanítani, tapasztalhatta, hogy milyen nehézséget okoz az összehasonlítás és megkülönböztetés munkáját az egyes tárgyak körében a kis iskolás gyermekekkel végeztetni. Ezért tér el helyesen szerző, a mikor a hasonló alakú és hangzású betüalakokat egymástól eltávolította.“ És P. a világért sem vette volna fel egymás mellett p. o. e-t és é-t. íme, a két egymással farkasszemet néző divat ! Egyik ó, másik uj. Egyik a betüalakok egymásból való származtatását tartván szem előtt, legföllebb a kéz dolgának könnyítésére gondol az írásnál; a másik az alakok könnyebb megkülönböztetésére fordítja fő figyelmét. Az igazi feladatot, az összetűzés megkönnyítését egyik sem vette észre, vagy pedig ignorálja. Pedig ha megnézzük az I. osztály gyönge tanulóit, a viszszamaradottakat, tapasztalni fogjuk, hogy többnyire le is tudják írni, meg is tudják különböztetni a hangképeket, csak éppen összefoglalni, olvasni nem tudnak. T. K. nem egy kezdő tanítótól hallotta, én is, meg más is, nem egy kezdő, meg nem kezdő tanítót láttam, a ki a hangoztatási előgyakorlatokat elhanyagolta, a miért is aztán meggyűlt a baja. T. K. ismerősei — szerencsére - a maguk kárán okultak (meg hát a tanulónak is volt itt kára) és a jó útra tértek. Ez szép. De mivel kezdő tanítók, meg jó útra nem tárok mindig lesznek, nem volna-e jobb gondoskodni róla, hogy mindenek — akarva- nem akarva — jó utón járni kény szeri ttessenek ? Lássa, kérem, az én rendszerem mellett az ilyes tévedés ki van zárva. Ott nincs szükség hangoztatási elő-, csak hangoztatási gyakorlatokra. Az én katonáim nem lóczán, hanem vízben tanulnak úszni és itt jövök nekik segítségükre, úgy, hogy az eredmény bizonyos és gyors. Nagyon röviden érinti még T. K. az általam ajánlt szigorú fokozatosságot a gyakorlatokban előforduló szókra nézve, ezt mondván : „a régi betiiztető módozathoz készült ABC. könyvekben voltak e szempontból a „legmintaszerübb“ (?) gyakorlatok. Természetesen, ahhoz a lelketlen, sablonos rendszerhez igazán nem használtak ám „hangoztatási“ előgyakorlatokat!“ Hiszen kérem itt mellettem érvel. Ha nem használtak hangoztatási előgyakorlatokat, a rendszer meg lelketlen, sablonos volt és mégis megtanultak — és pedig jól ám —- mellette olvasni az akkori gyerekek, hát akkor annak a „mintaszerű“ fokozatosságnak bizonyosan volt ebben valami része, érdeme. Általában T. K. a módszer pontos betartása, az egész iskolai éven át tartó pontos iskolalátogatás föltételeihez köti, mint elengedhetetlen kellékekhez, az eredményt. En meg számot vetettem a mostani viszonyokkal, melyeknek rövid idő alatti megváltozása nincs kilátásba helyezve, gyors, de alapos, mert természetes munkára törekszem. Csodaszerek nincsenek és nem is szükségesek“ =r mondja T. K. —= de rossz eszközöknél jobbak vannak és szükségesek is. * * * A miket T. K. czikkének II. részében mond, azokat én csak nagyon röviden szándékozom érinteni. ügy látszik erkölcsi érzete háborodik fel egy kissé, midőn — ő úgy látja — én erőnek-erejével az egyházkerület nyakába akarok varrni egy rossz ábéczét. De — kérem — ez az erkölcsi nézlet aligha toronyirántos. Az árut kínálni szabad, megvenni nem muszáj. Az csak természetesnek található, hogy én a magam ábéczéjét mindenek felett jónak tartom, bár e hitem lehet a legtökéletesebb tévedés.
