Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-31 / 31. szám
499 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 500 tek felekezeten kívüliek, sőt öt évig kötelező' adóval bünteti a kilépőket. Majd megállapítja, hogy terjed a vallásos közönyösség s igy folytatja: „Ennek oka egyenesen a íelekezetekben és főként a lelkipásztorokban keresendő, kik nem elég erősek ezen vallásos közöny'meggátlására. Nem bírnak a szónak, a tekintélynek, a meggyőződésnek azzal a hatalmával és erejével, hogy összetereljék és együtt tartsák nyájaikat, a melyekből tehát sokan elkalandoznak. Az államhatalom csak nem küldhet zsandárokat ezen desentorok után. A jó pásztornak kell az eltévedt juhok után menni és azokat visszahozni. Ez azonban fáradságos, nehéz munka.“ Bizony kemény szavak ezek, nehéz vádak a ref. lelkipásztorok ellen. Mi tévők legyünk velők szemben ? Fájdalom nem utasíthatjuk el magunktól ezt a vádat föltétlenül s legfeljebb mentségeinkkel állhatunk elő. És mintha ez a vád s annak nyomába járó beismerés, nyomasztóbban hatna ránk. Eddig, egyházi lapjainkban, csak magunk panaszkodtunk magunknak s legfeljebb egymást róttuk meg, úgy négy szem között. S ime most a nemzeti közéletnek és a kormánynak egyik orgánuma tesz ellenünk bizonyságot urbi et orbi. Hát valljunk! Tény az, hogy nem egy lelkipásztor van, a ki elhanyagolja még legfontosabb kötelességeit is. A vasárnapi isteni tiszteleteket még mindenütt megtartják és sok helyen még kiváló gondot is fordítanak az ige hirdetésére. De nekem úgy tetszik, mintha lelkipásztoraink sokszor a gyülekezet szükségeihez s az alkalomszerüséghez nem alkalmazkodó, betanult frázisaikkal csak a levegő eget vágnák. Sőt hallottuk azt is, hogy van, a ki annyira sem becsüli katedrájának méltóságát, hogy komolyan átgondolná beszédét, hanem csupa üres szavakat ismételget s untatja hallgatóit több mint egy órán át. Természetes, hogy ott az ige nem ver gyökeret, itt pedig a hallgatók, kivált a műveltebbek, lassan-lassan elmaradnak a templomból. Hát a hétköznapi isteni tiszteletekkel hogy vagyunk ? Elmondjam-e, hogy miként leseti egyik-másik lelkész, hogy jön-e valaki reggelenként s ha megnyugtató (!) felelet kap, a harangszót nem követi az ének és imádság! Elmondjam-e, hogy délután alig tartanak már egy pár helyen könyörgést! Pedig Istenem! hogy szabadna hiányozni a könyörgéseknek [a gyülekezetekben?! Nem jönnek a felnőttek? Nem baj, talán nem is érnek rá. Imádkozzék a lelkipásztor az iskolásgyermekekkel, vagy ha ezek sincsenek, imádkozzék maga, de imádkozzék. En azt hiszen^ sokat javitana a helyzeten ezen hétköznapi isteni tiszteteknek rendes megtartása, s a felsőség által való megtartatása. A belmisszió terén is csak beszélünk és kevesen vagyunk, a kik valamit teszünk. Egy lelkes kis csoport ugyan dolgozik, s hoz is létre sok szépet és sok jót. De nekem úgy tetszik, mintha még itt is volna egy kis hiba. Mintha ezen mozgalom vezérei: Szabó Aladár és Kecskeméthy István kissé túlzók, türelmetlenek és sok tekintetben önmagukat csalatkozhatlannak tartók lennének- Mintha néha figyelmen kivül hagynák a magyar ref. egyház 3 százados fejlődését s nem számítanának a magyar nép jellemének alapvonásaival, a magyar természettel. Mindezt talán még bizonvitaui sem tudnám, de úgy látszik nekem, úgy érzem.*) Minnyivel másként vagyok már Kenessey, Pokoly, Szőts és társai, Csiky L. és Kis József idevonatkozó munkálkodásával. Úgy érzem, hogy őket kellene követni, ők adnák meg a helyes irányt a belmisszió terén. Beismerjük tehát hibáinkat. De van mentségünk is. Maga a vádoló czikk adja a mentséget ezen szavaival: „Ez azonban fáradságos, nehéz munka.“ Es ezt a fáradságos, nehéz munkát azok közt kell gyakorolnunk, kik roskadoznak az állami és egyházi terhek alatt. Én nekem úgy tetszik, hogy csak akkor vádolhatta volna jogosan a magyar kormány félhivatalosa a magyar ref. lelkészeket, ha illendő ellátásukról gondoskodnék, vagyis ha az 1848. XX. t. ez. végrehajtotta volna. Szent igaz, a lelkiismereti szabadság protestáns elv. A protestáns név tanúsítja ezt. Szent igaz, ezen elvért 3 századon keresztül küzdöttünk, boldogok voltunk, mikor az államhatalom nem ellenünk, de velünk küzdött. De maga az említett czikk elismeri, hogy a liberális kormány diadalát nekünk köszönheti. Ezért a méltó jutalom, mint egy a küzdelem bére, csakis az 1848. XX. t. ez. végrehajtása lehetett volna. S mit tapasztaltunk? Kaptunk a megmentett liberálizmustól egy törvényt, mely csak legégetőbb bajainkon segit, majd 9 év múlva. Istenem! 9 év milyen nagy idő, mi minden történhetik addig. Azok az égető bajok az idő alatt nem fognak-e elégést hozni létre ? összetudják-e addig tartani a szegény lelkészek a még szegényebb s mégis az ő terhöket is viselő hiveket ? A másik mentséget is maga az elkárhoztató czikk adja épen akkor, midőn azzal akar bennünket vigasztalni, hogy az állam milyen vallásos, mindjárt Oroszország után következik. Eltekintve attól, hogy Oroszország után nem szeretek következni, tekintetbe vehette volna a czikk Írója, hogy a mennyiben államunk vallásos, annyiban róm. katholikus. Pompával megüli az Ur-napját, felesketi katonáinkat kath. szertartással, tart főgimnáziumaiban jól fizetett kath. vallástanárokat, — és ád sok milliókat érő vagyont az állam testéből, kath. főpapoknak stb. stb. — És most már ezzel szemben, hol vegye a szegény ref. papság „a szónak, tekintélynek és meggyőződésnek azt a hatalmát éserélyétu mely a versenyt diadalmasan kiállja?. . .. Nem tiszán a mi hibánk hát a veszteség, mely a küzdelemben ér bennünket s különösen nem hibáztathat bennünket addig az állam, mig az 1848. XX. t. cz.-et életbe nem léptette. — A sánta nem futhat versenyt az éppel ; a beteget előbb meg kell gyógyítani, hogy versenyt dolgozhassák az egészségessel, a gyengét erőhöz kell segíteni, hogy megküzdhessen az erőssel, bármily ép, egészséges és ruganyos legyen is különben szelleme. *) Sóh se bizalmatlankodjunk Szabó és Kecskeméthy iránt nem tettek azok még egy mákszemnyi kárt se a magyar kálvinismusnak; használni azonban már használtak. Hogy egyszer a túlbuzgóság, másszor a szent harag elragadta őket: azért mindaddig nem szabad pálezáttörni felettük, a mig őket is csak gyarló, esendő embereknek tartjuk, kik a legjobb akarat mellett is tévedhetnek. S z e r k. 31*
