Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-12 / 24. szám
381 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 382 adható. A midőn e nagylelkű adakozóknak megköszöni ez áldozatot, másrészről kéri a kiveket, hogy e családhoz mindenkor tisztelettel, szeretettel ragaszkodjanak. Mert ha hosszú idők múlva elfelejtkeznének is arról a gyermekek és unokák, hogy ő itt megjelent és szinrőlszinre látta szeretett híveit, az ő emlékezetük ez ércénél maradandóbb emlékoszloppal századokon át ragyogni fog. Kérte a hi veket továbbá arra, hogy ennek utána is, mint eddig, atyafiui szeretettel viseltessenek mindenki iránt, mert ezzel mutatják meg, hogy Istennek igaz hívei. „Ha valaki — igy szól az irás — azt mondanája: szeretem az Istent és az ö attyafiái gyülölendi, hazug az, mert a ki nem szereti az ö attyafiát, a kit látott, mi módon szeretheti Istent, a kit nem látott.“ (Ján. I. IV. 20.) Végül atyai indulattal és szeretettel szivükre kötötte, hogy a családi életben legyenek tiszta erkölcsüek, fedhetetlenek; a férfiak szeressék feleségeiket, az asszonyok legyenek engedelmesek az ő férjeiknek, mert csak igy várható, hogy a családból olyan gyermekek származnak, a kik a hazának oszlopos tagjai lesznek, s szüleikhez tisztelettel és szeretettel viseltetnek. Minden jelenlevő meghatva, könnyes szemekkel hallgatta az ékesen szóló ajkakról a gyönyörű beszédet, mely buzgó imádsággal végződött. Isteni tisztelet után volt az iskola és az egyházak vizsgálata s a tisztelgő küldöttségek fogadása. Ebéd után, mely a lelkészi lakon volt, s melyen nemcsak a helybeli, hanem a behívott egyházközségek minden intelligens tagja vallás és felekezeti külömbség nélkül résztvett, Főt. püspök ur elhatározta, hogy ellátogat a szomszédos Kutasi egyházba is, tekintettel arra, hogy tetemes segélyt kért a közalapból templomépitésre, tehát óhajtaná megnézni a viszonyokat. Délután 5 órakor történt az indulás, s e kirándulásban oly sokan vettek részt, hogy a rendelkezésre álló kilencz fogaton alig fértek meg. Szép bandérium haladt a menet élén. Az egész község, a falu végétől kezdve, egész a a lelkészlakig, mely pedig jó távol van a falutól, két oldalról zöld ágakkal volt diszitve. Kellemes meglepetést keltett a hamarjában készült diadalív. A lelkész., udvaron tiszt. Mezey Pál üdvözölte a kedves vendéget} véghetetlen örömét fejezve ki az egyháznak, hogy a nem várt és nem remélt szerencsében részesült. Főt. püspök ur igen szép és hosszabb beszédben köszönte meg e díszes fogadtatást, megvigasztalta a híveket, hogy csak legyenek türelemmel, mindent el fog követni, hogy e kis egyház, a melynek tagjai a legnagyobb áldozatkészséggel már 4 ezer forintot összegyűjtöttek a templom és lelkészlak bevitelére a községbe, tetemes segélyt nyerjen, s végre megvalósíthassa régóta táplált óhajtását. Tisztelegtek ezután a róm. kath. plébános ur az egyház nevében és Polgár István mint a községi hitelszövetkezet igazgatója az egyesület nevében. Félórai időzés után, mely idő alatt főt. püspök ur megtekintette a templomot, visszatért egész kiséretével Szabásra. Főt. és mélt. Szász Domokos erdélyi ev. ref. püspök ur évi jelentéséből. Nagy méltóságú Elnök Ur! Iötiszteletü közgyűlés! Tizennegyedik évi jelentésemet van szerencsém tisztelettel előterjeszteni, egybefoglalva a letűnt év főbb eseményeit. Több lesz benne az árny, mint a fény, mert egyházkerületünk látó határát sok borús felleg takarja be. Ez az élet soija. Boldog ember csak az lehet, ki öntudatának nyugodt tekintetével pillanthat föl a magasba, akár verőfény árad onnan szét, akár villámok czikáznak alá. Engem az Isten ezzel a boldogsággal megajándékozott s én nem is tudok ezért elégszer hálát adni. Meg nem döbbenve, érzékenyen nem érintve, tűröm csendes lélekkel a sok érhetetlen szidalmat, gyanúsítást, melyet egyesek engesztelhetetlen gyülölsége felém szór, mert arról vagyok meggyőződve, hogy a sok mérges nyíl, melyet felém irányítanak, rólam visszapattan, s hamarabb sebzi meg azt, ki azt elbocsátotta, mint engemet. Ha egyszerű magánember volnék, számba se venném, de fáj a szivem azért, mert tudom jól, hogy a ki engemet bánt, annak bántalma végigsajog az egész anyaszentegyházon, melynek jó hire, neve, becsülete legdrágább kincse, s annak én vagyok egyik őrállója. Fáj a szivem azért, hogy akadnak saját hitsorsosaink között egyesek, kik önmegfeledkezéssel rongálják anyaszentegyházunk erősségeit. Más egyházakban az ilyen eljárás példátlan, s ez csak a kálvinistáknál^ szomorú privilégiuma. (Sajnos, de igy van. Szerk.) Midőn ezelőtt 13 évvel a kerület bizalma engem a püspöki székre elhívott, első kötelességemnek tekintém, magamnak teendőim felől lehető alapos tájékozást szerzendő, kerületünknek főbb vidékeit meglátogatni. Elszomorító benyomásokkal s keserű tapasztalatokkal végzém e tisztemet. Látnom kellő azt, hogy az erdélyi részekben annyi ellenséges áramlatoktól körülözönölvo, magyar fajunkat, kálvinista anyaszentegyházunkat, mely hajdanta vezészerepre vala hivotott, mindenfelől nagy veszély fenyegeti. Látnom kelle, hogy összes nemzetiségi városainkban nincsenek anyaegyházaink, nincsenek papjaink s egy-egy romlatag imaház mutatja, hogy vannak ott magyar kálvinisták is. Látnom kelle, hogy a románlakta vidékeken a kicsiny számban, szétszórtan élő magyar faj lelkében él a vallásos hit és szivét a hazaszeretet dobogtatja, de nincs arra ereje, hogy önmagát fenntarthassa s csüggedten vívja a lét és nem lét nehéz harczát. Látnom kelle azt, hogy hivatali elődeim idejében a központi segélyalapok oly csekély mérvig valának fölgyarapitva, hogy a létező és kiáltó bajok orvoslására csak olyanok valának, mint egy édes csöpp viz a nagy, keserű tengerbe. Isten színe előtt szent fogadást tettem, hogy ha én áldozatni is esem, a tőle nyert parányi erők egész teljességét fölszentelem arra, hogy anyaszentegyházunk sajgó sebeit meggyógyítsam, diiledékeit fölépítsem, nemzetiségi városaink fiókegyházait anyaenyházzá emeljem, azoknak templomokat építsek s igehirdetőket küldjék, s a külömböző vidékeken
