Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

267

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

268

arra, hogy mig a reformátusoknál vannak olyan igen roszszul javadalmazott lelkészek, a kiknek hivei több politikai községben elszórva szegényen élnek, addig a gör. kei. egyházban egy községben 2 — 8 sőt néha több templom és pap is van. Tévedésnek tartja, hogy a miniszter 7—8 felekezet segélyezését, a melyeknek vagyoni helyzetük megadóztatási bázisuk teljesen különböző, egy keretbe akarja foglalni és hogy a kiosztásra és a megvonásra nézve is ugyanazon szabályokat akarja felvenni. Az egyenlőség proklamálása egyenlőtlen viszonyok között igazságtalanság Őt mint ref. embert a kormánynak a 9. §-ban megállapított hatalma megdöbbenti, mert kétségtelen, hogy ez az autonom -életen, a fegyelmi jogon csorbát üt. Az államellenes magatartásban itél az általános törvény; a kormánynak ezen túlmenő hatalmat nem adna, mert a kormányok felfogása különböző. Ma, nagyon komoly dolog, s azt lehet mondani, hogy a ki Moszkvába, Romába vagy Bukaresztbe gravitál, az államcllenes magtartást követ. Jöhet idő, midőn más kormány más felfogásnak ad helyet. Az egyházak fejlődésének történetét véve, csodálkozik a íelekezetek uniformirozását czélzó törekvésen. Sehogy se tartja czélszerünek, hogy azokat, akiknek hazafisága négyszáz esztendő óta kifogás alá nem esett, egy keretbe vonják azokkal, a kiknek hazafisága gyanús. — Legjobb lenne fentartani az eddigi gyakorlatot, mely egyszerűen abból áll, hogy a felekezeteknek a czél megjelölésével, a szükség és az állam pénzügyi erejének megfelelően a dotáczió megadatik. — Azon felekezeteknél pedig, a melyeknél aggályok vannak, jövőre is a lelkészeknek ad personam utalványozná ki a kormány a segélyt. Nem tehet róla, de eszébe jut a törv. jav. vizsgálásánál az Ezsau lencséje. Jákob igen jól választotta ki az időt, midőn ez ajánlatot tette. Ezsau pedig rettenetesen éhes lehetett, midőn elfogadta. Jákob igen jó üzletet csinált, de meg kell adni, hogy renoméja ez által némileg szenvedett. En nem akarom e tál lencsét igy, a hogy fel van tálalva ’• felekezetemnek átadni és nem akarom, hogy a midőn egy nagy jótóteményt tehetek, oly kétes ajándékot adjak.

Manügy.

Népoktatásunk reformálása.

„Az iskolák mindenestől az egyház testéhez tartoznak ; az egyház veteményes kertje az iskolák,“ Révész, Tiszántúl nagytudományu püspökének eme nagy jelentőségű szavai ma is megdönthetetlen igazságok, mert prot. népiskolánk több mint háromszázados múltja mellettök tesz meggyőző tanúbizonyságot.

Századokon keresztül nem csak kiegészítő része volt az iskola az egyházi életnek, hanem — ugyszólva — fundamentoma is. Az iskola vetette az egyháziasság, a vallásos élet, a hitbuzgóság és hithüség tiszta magvait; majd a kikelt zsenge magot csemetévé fejlesztve, átadta az egyháznak, hogy gondozza és ápolja tovább, hogy idővel jó tetteket termő egyháztag és hazájáért meghalni is kész állampolgár legyen belőle.

Iskoláinknak első és legfőbb czélja volt, nevelni protestáns érzésű, hitbuzgó és hazafias szellemű polgárokat. Legalább akkor — a mikor ezen czél érdekében szervezték őseink ma is fennálló és virágzó népiskoiáink legnagyobb részét. Ennyit feltétlenül meg is várhat és pedig teljes joggal az egyetemes egyház azoktól az iskoláktól, melyeket már a legtöbb helyen nehéz anyagi áldozatok árán tart fenn és fejleszt tovább — az újabb kor igényeinek megf'elelőleg.

Ettől a határozott czéltól azonban a mi népiskoláink — sajnos — az 1868. évi népoktatási törvény rendelkezései következtében némileg elterelődtek, mert intéző köreink a tanítási és nevelési idő nagy, mondhatni, hogy a legnagyobb részét lefoglalták a reál tantárgyak számára.

Az állam, hivatkozással a minden állampolgárt egyiránt kötelező törvényre, követeli a reál tantárgyak oly keretben való feldolgozását, mint azt az állami törvények előírják, mint azt az állami tanterv megállapítja. Az egyház pedig, mint iskolafentartó, jogosan kívánja meg, hogy az ő érdekében is tegye meg az iskola mindazt, a mit 1868 előtt megtett, sőt többet tegyen: szolgálja teljes erejével azt a czélt, melyet tulajdonosa, az egyház elébe tűzött, t. í. a valódi protestáns szellemű nevelést és tanítást.

Közönséges és mindennapi tapasztalás, hogy a nagy természetben megállapodás nincs, minden dolog vagy fejlődik vagy hanyatlik. Népiskoláinkban mind a fejlődés, mind pedig a hanyatlás napról-napra szembetűnőbb. Egyházi intéző köreink — tagadhatatlan, hogy a legjobb czélzattal — a népiskolák vallásos anyagát annyira kibővítették, kifejlesztették, hogy szinte versenyeznek a reáltantárgyak seregével. Itt tehát fejlődés van. De a mily arányú a fejlődés a quantum tekintetében, sajnos! oly arányú a hanyatlás a feldolgozás intenzivitása tekintetében. Beteljesül rajtunk az a példabeszéd: „a ki sokat markol, keveset szőrit!“

De nem is csoda. Túl vannak iskoláink terhelve és pedig nem ritkán a csak hasznossal, a feltétlenül szükséges rovására. Elforgácsolódik sokféle irányban az idő, nincs meg ezek miatt az iskolának a nevelő hatása, pedig a jó erkölcs és hitbuzgóság, a protestáns érzület csak nevelés utján sajátítható el, ezeket betanulni nem lehet.

Ha javítani akarunk a helyzeten, ha komolyan akarjuk a czélt, úgy akarnunk kell az eszközöket is.

Kezdjük élőiről. Első sorban is térjünk vissza a prot. népiskolák valódi czéljaihoz. Szabják e czélokhoz népiskolai tantervűnket s tanítási anyagunkat. Készíttessünk czéljainknak s tantervűnknek megfelelő tankönyveket. Hagyjuk a feleslegeseket, pótoljuk a hiányzókat. Rövidítsük meg azokat, melyek megtűrik a rövidítést. Vonják egy kalap alá azokat mind, melyek együtt megférnek és különben is rokon természetűek. Mindenek felett pedig tanítsunk és neveljünk híven és valódi protestáns szellemben, úgy, hogy annak nyoma lássék a késő vénkorban.

Nem ér az semmit, ha mindjárt tudomány raktárt csinálok is a gyermek agyából, ha érzését, jellemét, vallásosságát és hitbuzgóságát ki nem feilesz-