Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-27 / 13. szám
207 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 208 még el sem mosódott emlékében a medgyesi csatazaj, még éltek lelkében a csata borzalmai, midőn ábrándos szivét a pacsirta hang ragadja meg s ringó lelke az emlékezet s remény szárnyain álmot sző hív angyaláról; óh, hogy e bájos álomszövés csakhamar örökre véget ért! Julius 30-án Varga Rózsa kértére mintegy titkos sejtelemtől megragadva utoljára hangzik el ajkáról szenvedélyes hévvel az Egy gondolat bánt engernet, már másnap teljesült hő óhaja: csatatéren folyt ki az ifjúi vér hő szivéből s közös, jeltelen sírnak adják a közös érzelmeknek hős Tyrteusát. Oh mennyi kincstől fosztá meg nemzetünket az a kozák lándzsa! A raárcziusi ifjak, kik lelkesedve mondták vezérük után a márczius 15-iki nagy esküt, helyt álltak e nagy esküért, midőn megriadt a csatadal, midőn sikongott a bosszú, csak egy kerülte el a halált, az. ki megérté Arany hivó szavát : lessz-e költő ki az, édes anyanyelvben rólatok korának csodát énekeljen, mert az elnyomatás idejében csodát énekelt a magyar nemesség buzogó erejéről örök lelkesítő emlékezetet biztosítva a Talpra magyar magyarok istenére esküvő magyarjának; majd azóta lankadatlan lelkesedéssel tárja föl a hazafiak vágyait, reményeit, örömét, bánatát, a kor hangulatát oly mesteri előadásban, melynek minden egyes hangja szívből fakad, szivhez szól: a nagy Jókai s mégis közelebb volt ő a halálhoz ekkor, midőn a vértörvényszék őt halálra Ítélte mint volt volna a csatatéren, mert a tudatlan golyó inkább hajolt volna meg tisztelet tudóan a nagy Jókai előtt, mint a vértörvényszékek lelketlen bírái. A poétikus nyelven megirt, tartalmas, szépen előadott emlékbeszéd nagy hatást tett. A közönség elragadtatva tapsolta és éljenezte a kitűnő előadót s a taps, az éljen egyaránt szólt a mai szónoknak, mint a képzőtársulat fáradságot nem ismerő vezetőjének. Komjáthy Aladár a Bánk bán bor dalát énekelte tömör bariton hangon, Ízléssel; a felhangzó tapsokra Horoátli Lajos énekelte el igen jól az utolsó versszakot. Lampérth Géza szép ódáját Veress István főisk. szénior szavalta hévvel és lendülettel. Steiner Lajos és Burgliardt István kitűnő zongorajátékát is élvezettel hallgatták, valamint a remek Kurucz dalokat, melyeket az énekkar gyönyörűen adott elő. Csomasz Dezső nagy hatást ért el lendületes ódájával, melyet tárczánkban közlünk. A hatalmas erővel előadott Kossuth-induló melylyel a Gáthy Zoltán művészi vezetése alatt álló ének- és zenekar óriási sikert aratott, méltóan zárta be a fényes ünnepélyt. A színházból sürü csoportokban tódult a közönség a Griffbe. Itt a zsúfolásig megtelt nagyteremben társasvacsora volt, melyen lelkes felköszöntőket mondtak dr. Kapossy Luczián, Győri Gyula, és Csomasz Dezső theologus. Majd — 11 óra felé — táncz következett, eleinte akadályokkal ugyan, mert alig lehetett mozdulni, de később ugyan hévvel és buzgalommal. A négyest vagy 70 pár tánczolta rózsás hangulatban, vidám kedvben. A pirkadó hajnal sem tudott véget vetni a mulatságnak; még 6 — 7 óra felé is egyre járták a csárdást. Tárrzót. A szabadság diadalünnepén. Irta: Csomasz Dezső 111. éves tlieologus. «Jelige: Fényesebb a láncznál a kard.» Egy dal nyilait a hazán keresztül, Egy röpke dalban annyi tűz, erő, — Minden magyar szív megdobbant belé S a keblek árja zúgva tört elő. — — Mint látomás haugzik az ének el, Próféta zengi, égi vatesiink, Egy nép nevében esküt esküszik: „Rabok, rabok tovább nem, nem leszünk!“ Oh hát rab is voltál te nemzetem, Bilincset hordott sújtó kezed? Sz’ te volnál a hét vezérnek sarja, Vagy ez csak régi, bus emlékezet!?. . . Nem, nem halt meg mesés dicsőséged, Sast nemz a sas századok múlva is, Szabadság nélkül nincsen élete, Ha nincs szabadság, nincs védő paizs! Csak álom volt, — nehéz elszunnyadás, Mely ébredésre alig váratott, Szemét sem hunyta le a nagy beteg S az élet lángja szivébe hatott. — Nehéz betegnek lázas álmaiban Angyal jelen meg bátorítva őt, S nem bántja az enyészet, elmúlás, . . . Örök létet hisz, — végtelen jövőt! Tavasz hinyil, — zsendlil a vadvirág, Erdő zuggása messze halszik el, Fönn a légben a végtelen felé Dalos madárka vígan énekel. Oak zengj, óh zengd a dalt tovább-tovább! Isten oltárán zeng az éneked, Ünnepre készül széles e’ világ, Szentséges eszmék nyernek életet. Szellő fuvalmán égbe száll a dal, — Madár énekkel honfiak dala; — Foszlányként futnak szét, a fellegek Fel virrad a szabadság hajnala! Mint Isten-adta légen gazdaggal, Szegénynyel békességgel osztozunk : Egyenlőség szívben, — és a zászlón; Egy a mi vágyunk, egy a szent jogunk! Testvériség az ősi jelszavunk! Szabad, egyenlő, testvér a magyar. — ügy sincs barátja, — nincsen rokona: Szeresse egymást, ha élni akar! E nagy parancsot tartsd meg nemzetem; Ebből meríthetsz óriás erőt, Ha fölkelnek gonosz osztályosid, Mint rád törtek hajh! — ötven év előtt. Megállasz biztosan vész, vihar között Jöhet reád felbérelt szolgahad, Lesz még akárhány több ily szép napod: Imádd csak Istent s becsüld önmagad: Nem hágy el akkor, véled lesz az Ur, Ki védett, őrzött, ezredéven át, S e félszázados nagy ünnep nyomán Felnyúlsz az égbe mint az arai át! A róna. erdő hősöket terem, Herossá változik a gyönge nő,
