Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-03-21 / 12. szám
189 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 190 zés, iskola ügyek kodifikálásával voltak elfoglalva, de meg valójában ez ideig a lelkészi fizetés korszerű rendezése a lelkészi kar nyomasztó viszonyai sem szellőztetve, tárgyalva annyival kevésbé panaszlólag feltárva, kérelmezve nem voltak. Most azonban minden tisztviselői kar, egyik lakbér pótlás, másik drágasági pótlék, korpótlék, stb. czimen sürgeti többé-kevésbé jogosultan helyzetének javítását és az állam nem is zárkózik el kívánalmaik meghallgatásától, helyzetünk tudatára ébredünk mi is és keressük, kutatjuk az eszközöket, melyektől anyagi viszonyaink rendezését, sorsunknak jobbra fordulását várjuk és reméljük. És itt e téren bármennyire ragaszkodunk is protestáns autonómiánk alapeszméjéhez, bármennyire féljünk és óvakodjunk jogaink közül csak a legcsekélyebbet is feláldozni, csakugyan nincs más kisegítő, mint az államsegélynek igénybevétele és mint megvalósítandó czél az 1848-ik XX-ik tvcz. életbeléptetésének hangoztatása s megvalósítására irányzott lankadatlan törekvés! Hiszen óriási az az áldozat, milliókra rúg az a teher, mellyel az államháztartás egyensúlyán mi, a mi felekezetűnk bár végerőlködéssel, évenkéntkönnyitünk és áldozunk. Mentibe kerülnek évenként csak középiskoláink, academiáink melyekbe kivétel nélkül felveszünk bárkit is, bármilyen felekezetű legyen is az úgy, hogy nem egyszer megtörténik az az egyedül a mi türelmességünket, áldozatkészségünket jellemző eset, hogy a mi felekezeti felsőbb iskoláinkban 30—40 százalék az idegen felekezetbeliek száma, ha ugyan némely gimnáziumunkban egyenlő számmal nincsenek. Mennyit áldozunk tanító képezdék, népnevelésügyünk előmozdítására, fejlesztésére, mely pedig első sorban is állami feladat, állami kötelesség, állami tenni való. Elvonjuk saját nehéz helyzetünk közepette létesített közalapunk jelentékeny részét 25 %-ot, a maguuk roskadozó, szűkölködő egyházaitól, segélyre szoruló lelkészeitől, s elmegyünk felkeresni, megmenteni idegenben elszórt hitsorsosaiukat. Egyházunknak?!nem mindenkor, de hazánknak nemzetiségünknek igen is feltétlenül s minden esetben. Óh hiszen ha mi, a mi felekezetűnk mindezeket a milliókra rugó és erejét, vallásos életét felemésztéssel fenyegető áldozatokat, saját vallásos, egyházi életünk bensőbbé, intenzivebbé tételére, a felebaráti humánus intézmények létesítésére, egyházunk, lelkészi karunk anyagi jóllétének rendezésére, fejlesztésére használtuk volna, s használnék ma is fel, nem kellene akkor pusztuló gyülekezetekről, szűkölködő egyházak, lelkészekről, belmissio elhanyagolásáról, a lelkészi vagy világi elem indifferentiáját mérlegelő okokról és bajokról beszélnünk és hallanunk! Megvagyok róla győződve, hogy egyházi felsőségünk, világi nagyjaink együtt érzik velünk e bajokat, hogy tudomással bírnak azokról, óh hiszen az a sok kérés, esdeklés, mely előttük megfordul, azok a száraz adatok, melyekkel a kérdőivek kitöltvék, melyek halgatagou bár, de annyi szükségről, annyi elnyomult sóhajtásról beszélnek, egyetemes névtárunk adatai, de talán saját személyes tapasztalataik is igazolják azokat. Ha eddig talán nem látták volna az időt elérkezettnek, most itt a 12-ik óra, a melyen till a közönyösség vádja nélkül nem lehet elhallgatni e kérdést, nem lehet szemet hunyni e bajok s azok romlása elől, s ha már e rövid másfél évtized alatt is annyi nemes jótékony intézmény hirdeti egyházi felsőségünk mindenekre kiterjedő, őrködő figyelmét, tevékenységét: ne zárkózzék el a kezdeményezéstől az intézkedéstől e téren sem. Itt a kedvező idő, itt a kínálkozó alkalom. A cultusmiuister — igaz hogy kezdetleges alapokon — de mindenre kiterjedő figyelmével a felismert, az észlelt bajon, részben már a közel jövőben segíteni óhajt, minden sürgetés minden zaklatás nélkül az egyházpolitikai törvények következtében elintézetlen stóla ügy kérdése, rendezésre vár, a szabadszellemü eszmék, intézmények megvalósításáért páratlan parlamenti többség kész sikra szállani és állásunk, helyzetünk tarthatatlanságával, inhumanus voltával minden illetékes tényező és factor tisztában van már! Eddig hallgattunk, beszélni senki sem beszélt felőlünk, most már hogy a jobb jövő, a biztató remény megvalósuljon, hogy jogos, törvényes kérelmünk megvalósíttassák, s hogy az ősök által reánk hagyott örökség az 1848. XX. t. ez. az örökösöknek kiadassák, mindenesetre azonban legalább is helyzetünk államsegéllyel rendeztessék, a hasonló egyetemi képzettséggel bírókéval egyenlő nívóra emeltessék: beszélni és — tenni kell. Patay Károly. A lelkészi javadalmak javítása. Nem rég egy társaságban voltam, mellnek férfi tagjai közül egy, szegénységünket gúnyoló dalba kezdett. — Ez a gúuydal nekem végtelenül rosszul esett. — Nem azért, mintha én magamra vehettem volna. Hanem azért mert állásomat, hivatalomat éreztem kigunyolva. S valahányszor az incidensre rágondolok, mindannyiszor fájó érzés fogja el szivemet — lelkem elborul és foglalkozásomban megzavar. Eszembe jut a LXXIV. zsoltár: „Miért vetsz minket igy el Ur Isten! Mire haragszol mi reánk ennyire ?“ Szegény kálvinista lelkészek ! Ez a jutalmatok azért, hogy a magyar nem lett németté, hogy a magyar nyelvet fenntartottátok, fejlesztettétek, ápoltátok, hogy az alkotmányt kiterjesztettétek, a szabadságot hirdettétek ; az erkölcsöket javítottátok, a tulajdonjogot megvédtétek és hogy a hazának leghívebb fiai vagytok ?! Gúny és nevetség tárgyául vagytok ezekért kitéve. De ezt engednünk tovább nem lehet. Ezen segíteni kell. Még pedig idején, nehogy későn legyen a segítség. A bajt mutatja már a most megjelent Kerületi jegyzőkönyvbe foglalt Püspöki jelentés II., 15 pontja is. A fő. baj pedig nem az, hogy kevesen mennek a ref. lelkészi pályára, hanem az: hogy a jelesek közül nagyon kevesen mennek. A túlsó táborban pedig ugyancsak vannak ám ! Most már egy szegény, lenézett, kicsiny sereggel mint lehetne győzelemre jutni, ama jóltáplált, erős, sokkal nagyobb létszámú ellenséggel szemben ? Ütött a cselekvés órája. Érzi ezt a túlsó tábor, azért
