Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-12 / 50. szám
785 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 786 1400 forintos fokozatokban a gyülekezetek lélek szám nagysága szerinti osztályokba való beosztása, 100 forint ötödéves korpótléknak öt Ízben, ugyanazon egyházban töltött szolgálati évek utánni rendszeresítése, a segédlelkészeknek is tisztességes fizetéssel ellátása, a tanítói fizetéseknek a lelkészi fizetések arányában való kiegészítése. Lehetetlen tagadni, hogy a javaslat által kitűzött ezen czélnak megvalósítása egyházunknak egyik legfontosabb érdeke, mert csak igy lehet kilátásunk arra, hogy kiválóbb szellemi képességgel biró tanuló ifjak és pedig kellő számban lépnek a lelkészi pályára, ha látják, hogy legalább tisztességes megélhetésük biztosítva van. Ezen czél elérésére bizonynyal hajlandó az állam is segélyünkre lenuí, a mennyiben már eddig is kilátásba helyezte a magas kormány, hogy a protestáns lelkészek fizetésének 600—800 forintra való kiegészítésére nézve törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé. A másik fontos czélja a javaslatnak az egyház híveinek, a néhol szinte elhordozhatatlan egyházi adóval való túlterlieltetés elleni biztosítása. Eddig is tudtuk és éreztük, mennyire hátrányára volt egyházi életünk fejlődésénél helyenként az egyházi terhek nagysága, a mely akárhány esetben az állami adót is meghaladta és amelyet még súlyosabbá tett a szegényebb osztályra nézve az a körülmény, hogy az adó legtöbb helyen nem vagyonarányban, hanem személy szám szerint vettetett ki. Azonban ezen gyakorlatnak hátrányos hatása még veszélyesebbé alakul most, az egyházpolitikai törvények életbeléptetése óta, a midőn azt tapasztaljuk, hogy habár szórványosan is, egyházunk hívei kilépnek az egyházból jobb meggyőződésük ellenére csak azért, hogy a magas egyházi terhek hordozásától megmeneküljenek. Egyházunk fontos érdeke és a méltányosság követelménye tehát az, hogy egyházunk hívei az egyházi terhekkel vagyon arányiagosan és ne elviselhetetlen mértékben rovassan&k meg, hogy megszabassék az a határ, a melynél magasabb adóval a hivek vagyonaránylagosan sem terhelhetők. A javaslatban elfogadott ezen elvi szempont érvényesítése igaz javára szolgál egyházunknak. Lényeges előnye a javaslatnak, hogy benne a lelkészi fizetés rendezése és az egyházi adó maximumának korlátozása úgy van tervbe véve, hogy az nem sérti az egyházak önkormányzati jogát. Az eddig nyilvánosságra került legtöbb javaslatnak az volt a hiánya, hogy épen a mi protestáns egyházunk lényegéből kifejlett önkormányzatára nem volt kellő tekintettel. Ezen hiányban szenvedtek mindazon javaslatok a melyek az egyház vagyoni ügyeinek és a lelkészek fizetésének rendezését oly képen tervezték, hogy állittassék fel egy közös pénztár az egyes felekezetek vagy az összes protestáns felekezetek által és ebbe szolgáltassa be minden egyház a maga jövödelmeit és az egyház minden tagja a maga egyenlő kulcs szerint fizetendő egyházi adóját, úgy szinte az állam a nyújtandó segélyt: viszont az egyház hivatalnokai abból kapják a maguk illetményeit. Alig lehet elgondolni azt, hogy a protestáns gyülekezetek többsége a maga önálló vagyon kezeléséről lemondjon, még kevésbé valószínű az, hogy azon egyházak hívei, a kik akár eddig nagy áldozataik, akár az ősök előrelátása, akár egyes jóltevők alapítványai folytán olyan kedvező helyzetben vannak, hogy saját egyházuk szűk. ségleteit csekély adóval fedezhetik, hajlandók legyenek arra, hogy más gyülekezetek terheinek hordozása czéljából magukat nagyobb mérvben megadóztassák. Nem ismerik egyházunk híveinek gondolkodását azok, a kik azt hiszik, hogy ezt egyszerű törvény alkotással keresztül lehet vinni, sőt mivel ehhez új egyházi törvény alkotása volna szükséges, hogy azt könnyűszerrel lehet létesíteni. Csak gondolnunk kell azon nehézségekre, a melyekkel az egyházi közalap létesítésénél és fentartásánál kell megküzdeni mindkét protestáns egyháznak, pedig itt csak annyi kiváutatnék a hívektől, hogy az ev. ref. egyház tagja évi háztartási kiadásának egy ezredrészét, az ág. hitv. ev. egyház tagja pedig évi adójának 1%-ét áldozza az egyház közczéljaira. Ha ezt meggondoljuk, akkor belátjuk előnyeit a szatmári javaslat azon elvi irányának, hogy érintetlenül hagyja az egyes egyházak önkormányzati jogkörét, vagyonkezelési szabadságát, adókivetési jogát, úgy a mint az szentesített egyházi törvényünkben megállapítva van. — Mindegyik egyház maga fogja kezelni jövőben is a maga vagyonát, készíti költségvetését, vizsgálja számadását, természetesen a felsőbb egyházi hatóságok ellenőrzése mellett, a mit az egyházi törvény eddig is megkívánt. Sőt a javaslat dicsérendő előrelátással arról is gondoskodik, hogy minden egyház gyűjtsön magának tőkét fennmaradásának és fejlődésének biztosítására „egyházfentartási alap“ czimen, a mely alapjövedelméül öt igénybevehető forrást jelöl ki. Czéljaiban, alapelveiben tehát a javaslat megfelel ev. ref. egyházunk igényeinek, érdekeinek s bizonynyal kevesen lesznek úgy egyházunk hívei, mint hatóságai közül, a kik azt elvi szempontból örömmel ne üdvözöljék és a mint mondani szokás általános tárgyalási alapul el ne fogadják. Azonban a javaslatnak jóságára nézve döntő szempont nem csak az elvi helyesség, hanem a kivihetőség is, a mely szempontból kívánom én a javaslatot birálat tárgyává tenni. Mert ezen javaslat is a többiek sorsára jut, nem lesz belőle haszna sem ev. ref. egyházunknak, sem szűkölködő lelkészeinknek, ha le nem tudjuk győzni azon akadályokat, a melyek keresztül vitelének esetleg útjában állanak. Minden új intézmény létesítésének egyik biztosítékát képezi az, ha már meglevő alapokra épül, mert forradalmi időket kivéve, az intézményeket okszerűen csak fejleszteni lehet, ellenben kétes a munka sikere akkor, ha ott hagyjuk vagy szét hordjuk a régi alapot, mielőtt biztosak volnánk a felől, találunk-e alkalmas és biztos talajt az új épületnek. Másik biztosítékát képezi uj intézmények létesítésének az anyagi eszközökkel kellő mértékben való rendelkezés, mert bölcsen mondja az Írás, a ki építeni akar, üljön le és számlálja meg pénzét, mert e nélkül legszebb terve és szándéka is dugába dűl.
