Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-21 / 47. szám
737 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 738 nemzedék is, a 30—60 évre terjedő kölcsön törlesztési és kamatjárulékaiban. De igen helyesnek, czélszerünek kell Ítélni a kerület végzését kulturális] tekintetben is, hogy a már 6 éve húzódó internátus, leány-növelde kérdése ezzel teljesen rendezve, biztosítva, állandósítva vau! — Oly szép — reményre jogosít ezen, már a kezdet nehézségeivel fényesen megküzdött intézet, a jelentkezők oly nagy számmal keresik fel, hogy többeket elutasítani kellett, s oly szép, oly magasztos a rendeltetés, a hivatás, mely ezekre az intézetekre a közel jövőben vár, a nőnevelés, református felekezetűnkhöz, hitünkhöz ragaszkodás érzetének nőink, leendő családanyáink szivében felköltése oly elsőrendű kötelesség, hogy csakis örömmel telhetik el az ember lelke, midőn örök időkre lerakva látja az alapköveket, hol édes otthont lelhetnek, hol tejnek italával tápláltatnak a zsenge, fogékony leánygyermeki hajadon szivek. Hisz botrányköve volt s lehetett felekezetűnknek, hogy világi uraink, papjaink leány-gyermekeinknek jelentékeny része apáczák vezetése alatt növekedett, fejlődött, szívta magába,, ha nem is az elidegenedés, de legalább is a közönyösség, nemtudás, nem törődés, egyháziatlanság szellemét! Nem egyet, sokat tudnék nevezni ezek közül: kik bibliát sohasem láttak, sohasem forgattak kezeik között ! Mit várjunk az ilyen szellemből neveltektől vallásosság tekintetében a gyermekek nevelésére nézve, hogy fogja az ilyen édes anya gyermekei fogékony leikébe beoltani a vallásosság érzetét, hogy várhatjuk szegényektől, hogy tanitsák, intsék gyermekeiket: „Kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál édes gyermekem?“ Ez az oka, hogy a vallásos tudat, az egyházias református önérzet nőíukben is világiainkban is kifejlődve^ meghonosodva nincsen. Ez az oka, hogy mig mint a kimutatás igazolja a katholika menyasszony a legtöbb esetben reá bírja protestáns jegyesét gyermekei átengedésére, addig a reformata nő, minden nagyobb ellenvetés nélkül lemond a szívósságról, vallásához ragaszkodásáról. — De hát a dolgok ilyetén jeleztem fejlődésének örülhet, s kétségkívül örül is, minden kerületünk érdekét szivén viselő lélek, még azok is megnyugodhatnak, kiket tiszteletre méltó aggodalmaik visszatartottak a kölcsön felvételének engedélyezésétől: még sem hunyhatunk szemet azon kétségbevonkatlan tény felett, hogy theologiánk s benne theologusaink bizony bizony mostoha gyermekeink nekünk. Egy kerület közélete, kulturális jogosultsága, — felekezetről szólva természetesen — leginkább theologiájában, papnövelő intézetében domborodik ki. Mig ez alapokon lessz és áll felekezetűnk, addig igehirdetőkre, lelkészekre mindenkoron szükségünk van: sőt azok nélkül felekezetűnk el sem képzelhető és bár egyetemes papság vagyunk is, felekezetűnk lelkészeinek számában, tevékenységében működésének eredményében nyer kifejeződést, határoltságot. Az az intézet tehát, mely e mellőzhetetlen, nélkülözhetetlen faktorokat képezi, neveli, szolgáltatja, s azok, kik hivatvák, rendeltetnek arra, hogy bennök s általok domboritassék felekezetűnk kulturális jelentősége ; akikben megelevődik, kifejeződik az elvont dogmatikus tétel minden igazsága; joggal igényelhetik, hogy kerületünk gondolkodó, őrködő, fejlesztő figyelmét mindenek felett is első sorban erre s ezekre terjessze ki. S mit látunk ? Mit tapasztalunk ? Van 20—24 theologusunk, tehát csak épen annyi, hogy theologiai intézetünk falai teljes ürességtől ne viszhangozzanak, s még azokról sem tudunk elegendőleg gondoskodni, azoknak existentiáját sem vagyunk képesek kellőleg biztosítani.— Ne ringassuk magunkat illúziókban? Ne csináljunk magunknak ábrándképeket, theologussá — elégé sajnos — legnagyobb részben csak is azok lesznek, kiknek vagyoni körülményei nem engedik a költségesebb életpályák felkeresését, a kik remélik, hogy pályájok elvégezése kevésbe, vagy semmibe sem kerül. S nem jogos kivánalom-e hogy ha már az egyetemes felekezet oly szűkén jutalmaz, oly szűkén mér, hogy itt ott az életben nyomorogni, szenvedni, nélkülözni kell: legalább mig ahhoz a sokszor falat kenyérhez való jogosultságot megszerzi: gondoskodjék róla, adja meg neki ehhez a lehetőséget a felekezet! — Vagy csak hadd szűküljön, nyomorogjon itt is ott is szoktassa magát az 50 frtos káplániával kezdődő, létért való nehéz harczhoz, kinos küzdelemhez ? Más testvér kerületeink bőkezűbben, előreláthatóbbak. Budapestre egy szerény kérdést intéztem a theologia igazgatóságához egyik ismerős ifjú érdekében. S jött a válasz, csak jöjjön, teljes ellátás, bentlakás jótéteményben részesül s még ösztöndijjakra is biztos kilátása lehet, s ott ténydeg a theológusok mindannyian bentlaknak, Debreczen, Patak 100—120 ifjuuak nyújt bentlakást, Kolozsvár teljesen internátussá berendezve van, s hozzá még ott azoknál mennyi a stipendium, a pályadij, mennyivel nagyobbak, jövedelmezőbbek a legációk ! Bizony mi Pápán mostohán gondoskodunk theologusainkról, nagyon-nagyon kevés segélyben részesítjük őket! Nem lehetne-e vajon most az átalakítások kapcsán a volt kórházat theologiai internátussá alakítani át, sőt nem férnének-e el ott azok a képezdei növendékek is a kik a kerület alapítványán nyerik kiképeztetésüket. De a második kombináczióról nem is szólva, mely azonban pénzügyi oldalát tekintve is, semmiféle áldozattal nem járna a kerületre, mert hiszen — képezdészért 40 frt lakbér fizettetik a kerület által, a melynek megfelelő tőkével azok részére is be lenne a lakás ott rendezhető — egy kerület, a mely százezreket fektet bele építkezésekbe, a mely a „fait accompla“ előtt meghajol, ha tízezrek értődnek is alatta; nem tehetné-e meg azt az áldozatot, hogy annak a 20, mondjuk — ha ugyan megérjük — 40 theologusnak számára 6—8 szobából álló bentlakást létesítene, s ez által megkönnyítené önfentartásukat, esetleg számosabbakat vonzana a theologiai pályához, sőt talán-talán paedagogiai tekintetben is javukat, önképzésüket, nagyobb önfegyelmezéshez szokottságukat mozdítaná, fejlesztené elé. Én ugyan sokkal csekélyebbnek érzem magamat, hogy ez utóbbi szempont előnyét bizonyítgatni megkísérteném, de midőn azt látom, hogy a róm. kath. papnövel
