Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-11-07 / 45. szám
713 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 714 elszigetelésben, hanem ellenkezőleg az azzal való minél szorosabb egyesülésben áll. — És erre a czélra igen jó eszközünk lenne minékünk az, ha a lelkészavatási szertartásunkat leszállitanók az episkopális magaslatokról és belevinnők a gyülekezetbe, az eleven életbe, a szivekbe; hiszen úgy is az illető gyülekezetekben van annak a legevangyéliomszerübb helye: hiszen evangyéliomi egyházunk apostoli egyszerűségének éppen a lelkészválasztásunk az egyik legszivrehatóbb és legnépszerüb apológiája; hiszen a sokféle iktatási ezeremóniákat és az azokra való nagy hajlandóságot mással, mint a lelkészavatásnak ilyetén népszerűsítésével legyőzni és kiküszöbölni alig lehet. De általában is erősen hisszük mi, hogy ennek a gondolatunknak a megvalósítása egyházias életünknek mindenik ágában hamar megtapasztalható, üdvös eredményeket szülne. Részletekbe, természetesen itt és most még nem bocsátkozhatunk, de ezt a gondolatunkat, tiszteletteljesen és bizalommal ajánljuk a főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés nagy becsű figyelmébe! II. A) Esperesavatás. Ezzel a czimmel, valamint az esperesiktatással is, röviden végezhetünk, mivelhogy a tiszáninneni kerület kivételével sehol sincsen nálunk esperesavatás, hanem van iktatás, vagy régi jó magyar szavakkal ; esperesi szék- és hivatalfoglalás. A nevezett kerületben egyébiránt az a szokás, hogy a két évenként tartott lelkészavatás alkalmával, annak a keretében, de a nélkül, hogy az agendák erre csak ki is terjeszkednének, mielőtt a felavatandó lelkészek a kézrátételt vennék, megelőzik őket a netalán az elmúlt lelkészavatás óta választott esperesek, a kik térdre borulva veszik a kézrátételt és az áldást a püspöktől, a kivel aztán testvéri csókot váltanak és ő mellé sorakozva vesznek részt az utánnok, nyomban letérdeplő ifjú lelkészek felavatásában. Vélemény az esperesavatásról. Az esperesavatást sem hitvallási, sem kormányzati elveinkkel megegyeztethetőnek nem tartjuk, egyszerűen azért, mert nálunk sem hierarkhiai rangfokozat, sem annak megfelelő, azzal mintegy párhuzamosán haladó ordinálási rendtartás nincsen : következőképen az esperesi hivatal nem papi fokozat, hanem közigazgatási intézmény, melyre nem ordínálás, hanem az egyházmegye bizalma képesit. Az esperesavatást különben érvényben levő egyházi törvényeink se rendelik, nem rendeli azt tudtunkkal a tiszáninneni kerület sem, a többi kerületen pedig egyszerűen nem Ösmerik; ugyanazért ezt a felesleges szokást a tiszáninneni egyházkerületből is eltávolitandónak tartjuk. II. B) Esperesiktatás. Esperesiktatás, helyesebben - esperesi szék- és hivatalfoglalás már minden kerületben, illetőleg minden egyházmegyében van. Az ennél követett eljárásnak veleje az, hogy az esperesnek megválasztott lelkész az egyházmegyei gyűlés szine előtt leteszi az esküt, aztán megtartja programmbeszédet, mely után, vagy néhol előtte, az egyházmegyei gondnok, többnyire azonban a főjegyző üdvözli az új esperest az egyházmegye nevében. Vélemény. Ez az eljárás sem hitvallási, sem kormányzati elveinkkel nem ellenkezvén, továbbra is fentartandó, csakhogy nem esperesiktatás, hanem esperesi székes hivatal foglalás néven. (Vége köv.) Egyháztársadalmi gyakorlati kérdések. (Folytatás) Az a patriarchalis szokásokkal, élő munkás hittel ékeskedő református úri közönség, mely fénye, díszes virága, erős vára volt a református egyháznak, fájdalom elmondhatjuk felerészben : „névben él csak, többé nincs jelen.u Azon határtalan tiszteletből kifolyólag, melyei nők iránt viseltetem, — hisz ilyennek kell lenni mindnyájunknak, mert gyengédséget, nemes gondolkozást, hevülést minden szép és jó iránt tőlük tanulhatunk, — imájuk, könyörgésük, énekük, varázs hatással volt és van ránk ma is, bolgogság vissza emlékezni azon órára, melyben azokra oktattattunk, nem tehetem, hogy róluk meg ne emlékezzem és keressem náluk azt a régi bűbájos gyógyszert, melyylel megyógyitották a rideg kebelt, lángra gyújtották a hiteteden szivet, — keresem az Annákat, Erzsébeteket, Thábitákat, Zsuzsanákat! — Édes az öröm, midőn láthatunk ilyeneket, kik lángra gyújtják a hithűség, munkás szeretet csipkebokrát, kik mint buzgó papnők forgolódnak a vallás szentoltára körül. — De mily fájdalom és szánalom látni templomainkban az apáczazárdákban ki-vagy elmivelt református urhölgyeinket. Egy rövid kis óráig zárva kell lenni a beszédes ajkaknak, mert énekelni vagy nem uras, vagy nem tudnak, — a nép suttog, titkosan mosolyog, ha vagy egyik elszánja magát, a más nyújtott zsoltárból nagy ügyel-bajjal az ének kikeresésére, — ima, — buzgóság hogyan fakadna egyszerű templomainkban a titokszerüt, káprázatos fényt, pompát megkedvelt szivükből ? Bibliának, zsoltárnak, kér. tanításoknak, Olajágnak stb. nincs otthonjuk szalonok asztalán. A tapasztalat sok oly viszásságot, sajnos álapotot tudna feltüntetni, melyeknek gyógyítására a vallástalan — máshelyt urias közönnyel szemben elégtelen a lelkész minden jó igyekezete. Az ily egyháztársadalmi baj ragályos; a felsőbb társadalmi rétegből mint nehéz köd leszáll a völgybe hol eddig vallásosság üde levegője houolt, — fojtólag hat a hitéletre, mely eddig az istenes cselekedetek gyümölcseit termette meg. És mindezen betegség terjedésének a lelkészi kar kötelesség mulasztása-e az oka? ügy mondják, hogy igen! A vádoló szó minket lelkészeket sújt. A köznézet a vádoló szó elnémítására tanácsul adja, hogy belterjesebb hitéletet fejlesszen a lelkészség. Jó! elfogadjuk! De akkor a köznézet ébredjen fel! Lásson! Vegye ki a család tagjaiért, özvegyeiért,, árváiért, — neveltetésükért, fentartásukért az adósságba sülyedő lelkészségnek kezéből az ásót, kapát, ekeszarvát, kérges fekete kenyeret,— űzze el házából a külviszonyok szülte paizsos férfiút, — ne tegye adóvégrehajtóvá az igehirdetőt a zsinattól, konventtől le a presbyiteriumig minden testület, — ne kívánják oly igen tőlünk a bárány türelmet, minden gyapjúnkat itt is, amott is nyírják, mig a farkasok fogait nevelik, — ne követeljék szerfölött a galambszelidséget, midőn fészkünkben, arczunkbau véresig csapkodnak, és azok ellen még csak egyházfegyelmi védőeszközt sem szabad haszálnunk. Óh! jöjjenek segítségünkre a városokban és vidékeken élő kegyes szivü nagy jó uraink és asszonyaink, segítsék őrizni, Istenhez
