Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

689

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

690

«A magyar Kalvinismus halála.»

Ezt a rém vádat dobja rá egy hypnotisált őrjöngő, a magyar református egyházra, abból az alkalomból, midőn egyházkerületünk főgondnoka a legutóbbi kerületi gyűlést megnyitott beszédében, a lelkészkedő papságot kötelmeire figyelmeztette.

És ime azon idő óta, ahogy ez a förmedvény megjelent, — nem akadt egy lap, s nem vállalkozott közülünk senkisem, ki leszámolt volna a fanatizmus ez őrültjével. Persze, a szoros értelemben vett egyházi lapok mellett, nincs is lapunk, nincsen semmiféle közegünk, mely a prot. egyház érdekeire ügyelve, szószóllónk lenne ügyes-bajos dolgainkban. Aztán, talán szót sem érdemel az eféle ostobaság, mely felett a ki olvassa is, inkább nevet, mint bosszankodik. Mi se hoztuk volna tehát szóba, mert valóban nem is érdemli: de hogy mégis szóba vettük, a dolog magyarázata az, hogy a hírlapi közlemény Írója „egy hithű kálvinistaTehát nem az ellenfél köréből, nem a más hitfelekezetek táborából, hanem a vérünkből való vér és a testünkből való test közül került ki.

Akadt tehát egy kálvinista (?) ki a politikai tusák tüzében neki ront saját felekezetének is, s magamagát sem kiméivé, — azzal gyalázza meg a magyar kálvinismust, hogy annak halála felől czikkezik.

Történt pedig a dolog olyaténképen, hogy az ismert „Hazánk“ ez. politikai napi lap f. évi szept. 29-én megjelent (238.) száma „ Veszélyben a zseb“ feliratú vezérczikkében, neki menvén bősz haraggal a Tiszáknak, Szászoknak, az ő íródeákjainak, — majd a „kondástermészetü, verekedő, fizetéseikért zsarnokoskodó, kapzsi papoknak“ : bevádol valamennyiünket az uralkodó katholikus többség előtt, a miért elősegítettük azon törvéyek létesítését, melyek senkinek se kellettek másnak, csak épen a nem keresztyén felekezetnek. Majd reánk olvassa azt is, hogy belemenvén mindenbe, átvettük a felekezetnélküliséget, a vallásháború állandósítását, — most pedig (a mi fődolog) várjuk a cselekedeteink jutalmát: az ingyen dijjazást, az államsegélyt, az elmaradt stólajövedelemért. A hívek pedig — mondja tovább, — szöknek az egyházból, s ha a törvény három évre nem kötné le a kilépőtől a« egyházi adók fizetését, ma már nem volna százezer kálvinista sem Magyarországon, mind ott hagyta volna a szent ekklézsiát. Mivel pedig igy állanak a dolgaink, — szerinte,— a vidéki papok kijelentették, hogy a néppárthoz csatlakoznak s az országos törvény megváltoztatását fogják követelni. És végzi azzzal hogy Tisza beszéde után, ma már minden lehetséges.

Részünkről ugyan el nem hisszük, hogy e bolondságokat kálvinista ember irta volna, mert közülünk ily absurd beszéd nem származhatik. De, mert tudjuk, hogy honnét fuj a szél, jó lessz kissé a hallottak felett megállaui s a szükséges tanulságokat ismételten levonni.

íme ütnek bennünket mindig, ütnek váltig és végesvégig. De a mit mi minden utasitás hijján, teljes összhangban és lelkes egyetértéssel, a jogrend és társadalmi belbéke érdekéből is cselekedtünk: most már szinte ki- I

hivó arczátlansággal, azzal vádol az ellenfél, hogy mindent csak a „zsebért“ a jutalomnyerés reményében tettünk. Hát, ki dobja már vissza e vádat a protestáns egyháztól ? Ki áll már egyszer elő, a ki mint illetékes fő, megmeri mondani illetékes helyen, illetékes beszéddel, hogy a magyar prot. egyház papságának nem titkos vágyai, de jogos igényei vannak, — melyeket elodázni immár veszedelem, huzni, halasztani oktalan politika, — mert a legutolsó óra is elérkezett, midőn többé nem alkalmi segélyekkel, nem koldusnak való alamizsnaosztással, de országos törvénynyel, — tehát törvényes utón kell rendezni az állapotokat ? Bethlennek, Bocskaiuak szobrokat emelnek. — Hozsánna érte! De lássa be a magyar állam, hogy ama szobrokra méltatottak küzdő sarjai, mi vagyunk, az a tiszta, hamisitat’an magyar faj, ki még vallásával is a „Hazát“ szolgálja: jöjjön hát segítségünkre és adja meg törvény utján is, a mit a törvény már meg is Ígért.— Mi, megálltunk helyünkön és meg is állunk, de ha mégis valami fordulat állana be a politikai pártállások horisonján: mondja meg előre valaki, hogy meg fog é a türelmet vesztett egész gárda állani azok mellett, kikről ma még dicsérettel és büszkeséggel beszélünk? . . .

A másik dolog pedig a mi alkalmi tanulságul való: egy prot. jellegű politikai napi lap sürgős megindítása. Mert a meddig egy napi közeg nem áll rendelkezésünkre, addig bizony ütnek bennünket büntetlenül miodig, ütnek váltig és véges végig. És ha nem lesz kezünkben olyan eszköz, mely megtorolhassa az arczulcsapást, — bizony, még sok olyat elfogunk szenvedni, a milyTet az ultramontánirányu, antisemitismust élesztő „Hazánk“ ellenünk elkövetett.

BarákonYi Kristóf.

Felekezeten kívüliek.

(Folytatás.)

Pedig azok, a kiknek a számát már 1875-ben ily magasra becsülték, előre láthatólag csak egy részét fogják képezni a felekezeti kötelékből kiválóknak.— A vallási közönyösség, vagy szabatossabban mondva, a pozitív vallások iránt való közönyösség, mely többnyire a meggyőződésnek, többé vagy kevésbbé intenzív, helyes vagy hamis nyomon járó elmélkedésnek az eredménye, csakugyan úgy lehetett hinni, a felekezeten kívül állók táborába tereli az embereket. Ezek azok ,a kik — a 75-iki szerint — egyik bevett valláshoz sem akarnak tartozni — százezerét is meghaladván számuk — elvárhatták felekezetközi állásuk sürgős szabályozását.

De a felekezeten kívüliség még egy más oldalról is toborozhatja híveit. A 75-iki javaslat sem feledkezett meg erről a másik csoportról; Csáky gróf erre gondolva, köti ki törvénytervezetében, hogy a ki a felekezeti kötelékből ki akar bontakozni, fizesse le előbb a kilépés napjáig esedékes egyházi tartozását.

A meggyőződés mellet — ekkor már észrevették — az anyagi érdekek is gyarapíthatják a felekezeten kívül állók számát.