Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-24 / 43. szám
683 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 684 samtól hallottam régebben, egyik egyházmegyénk előbbi kormányáról dicséretképen, hogy „az alatt a kormány alatt — ha a lelkész és a gyülekezet között összeütközés támadt, mindig a lelkészé volt az igazság.“ Ennél szerencsétlenebb politikát képzelni sem lehet. Talán még a teljes fegyelmetlenségnél is rosszabb. Láttuk is a gyümölcseit. Mélyen tisztelt Értekezlet! Ezek volnának azok, a melyeket egyházunk belső építésére, egyházunk megújhodására alkalmazásba venni szükségesnek tartok. Jól tudom, újat nem mondottam. Pár év óta e tárgyak felől pro et contra folyik a vita. De egyházunk iránt való meleg szeretetem késztetett ezeknek elmondására és ajánlására. Már csak azért is, hogy vannak elegen, a kik a virágzó egyházi élet előmozdítást czélzó eme munkásságtól azzal akarják lelkésztestvéreinket visszariasztani, hogy a belmisszió okvetlenül szektáskodásra vezet, hogy szakadást fog egyházunkban előidézni. A szakadásra való hajlam a mint vesszük, jó jel, vagy rossz jel. Jó jel anynyiban, hogy mutatja, miszerint a vallásos érzés még nem halt ki a keblekből, rossz jel pedig annyiban, hogy ott, a hol ez a hajlam jelentkezik, nincs minden rendbeu. Vajon szakadásra vezet-e vagy nem? Nem tudjuk. Lehet igen, lehet nem. És ha csakugyan el nem kerülhetnők ezt a szerencsétlenséget — jó lesz el nem feledni, hogy az ilyen elszakadások ódiuma sohasem azokat terheli, a kik életet akarnak önteni a kiszáradt tetembe, hanem azokat, a kiknek jobban tetszik a halállal rokon tespedés az életnél. Most még néhány szót kell szólanom az egyház külső építéséről, az anyagiak rendezéséről is. Bár nem tartom azt a rövidlátó nézetet, hogy minden bajaink forrása a szegénységünk — de azért jól látom, hogy e téren sok a javítani való. A múltnak sok mulasztását kell helyrehoznunk. Hajdan a szegénységünkben volt a mi erőnk, most ugyan ez a szegénység gyengeségünk. Fölöttébb sürgős volna a lelkészfizetéseknek a kor igényeihez illő javítása. Ámde a gyülekezetek nagyon is megvannak terhelve. — Újabb terheket rájuk róni nem igen lehet. Az államtól sem várhatunk olyan mérvű segélyezést, a milyenre szükségünk volna. Másrészről meg az államsegélynek bizonyos mértéken túl való elfogadása veszedelmes lenne autonómiánkra. Különben is a mi egyházunk eszményének a self supporting — az önfentartás — felel meg. Hogyan oldhatjuk meg tehát azt a fölöttébb fontos feladatot, mely egyházunk külső építésében reánk várakozik. A melyet ad graecas colenbas elodázni veszedelmes. Értem a feladat alatt a lelkészi javadalom emelését és a gyülekzetek terhének könnyítését ? E két követelmény ugylátszik egymással ellenkezik. Ugylátszik egyszerre nem valósíthatók meg. Nem rendelkezvén kellő adatokkal nem nyújthatók egy számokon alapuló tervezetet, hanem csak bizonyos követendő elvekre mutatok rá. Mondassák ki: a lelkészi fizetés minimuma 800 avagy 1000 frt, a melyhez mondjuk 50—80 frtos öt-öt éves korpótlék járul. Az állam által adni szokott évi segély, a mivel a minimumon alul levő lelkészek javadalma kiegészíttetik, csak a lelkésznek használ, de nem a gyülekezetnek. És éppen e kis gyülekezetek roskadoznak a teher alatt, sőt még a nagyobbak is szerfölött megvannak terhélve (pl. nálunk Lepsényben az 1300 lélekből álló egyházban a hívek állami adójuknak majdnem 50%-át fizetik egyházi és iskolai czélokra) mondassák ki az is, hogy az egyházi adó a hivek állami adójának 20—25%-nál nagyobb nem lehet. A szükséglet fedezésére vétessék igénybe a mainál nagyobb mértékben az államsegély, a melyhez — bár némi aggálylyal fordulhatunk is, — de mégis méltányosságból, sőt törvény szerint joguuk van. De emellett iparkodjunk magunk is mellékforrásokat nyitani. Az államsegély mellett használjuk föl a domestikát, az egyházkerületek és egyházmegyék rendelkezésre állható pénztárát. Az egyházak utasittassanak tartalékalapot teremteni. Azt hiszem minden gyülekezet tehetue félre erejéhez mérten 10, 20 avagy 50 frtot tőkésítés végett, ha másból nem hát a presbiterektől, a harangoztatási dijakból, az Isten dicsőségére tett adakozásokból. Sikerrel gyűjthetnek tőkét takarékmagtárakkal is. Egyik lelkészi társunk nem rég e tőke gyűjtési módszert ósdinak, uzsoráskodásnak nevezte. Lehet csakugyan ósdi, de a gyakorlatban beválik. Színezete is csakugyan uzsoráskodásuak látszik, de valósággal csak akkor lenne azzá, ha a hozott hasznot egy harmadik tenné el, nem pedig a gyülekezet tagjai. Még egyet, a tespedésnek kedvelői egy hangzatos és rut vádat, a hazaárulás vádját találták ki azok ellen, a kik az élénk és erőteljes egyházi életet megpezsditeni óhajtják. S hogy mennyire nincs igazuuk, mennyire nagy szüksége van a nemzetnek az evangeliom kovászára, legyen szabad egy számot tevő tudósunk szavait idéznem : „mondhatni a nemzet összes erőit országló politikai tevékenysége s a mi vele legszorosabb kapcsolatban áll: a napi sajtó szívja magához s emészti föl. Politika és journalistika gyűjtik magok köré az embereket, minden más szellemi tevékenység terén merő tengődés az élet. Ily állapot tarthat egy ideig, de ha még soká folytatjuk, ki fognak száradni a nemzet életfájának gyökerei s a uemzet személyisége lélek nélkül, physikaí erők nélkül szűkölködő csontvázzá lesz. Mert az állam az országiás, a mint pénzügyileg a polgárok zsebéből él, azonképen meríti erőit, érzelmi élénkségét, erkölcsi ruganyosságát családi, társadalmi szervezetéből, irodalma, tudománya, vallása önálló műhelyeiből. Ezek működését egybefoglalva, átidomitva összhangba hozva, bizonyára újat is teremt az országi ás: a legmagasabbat, a nemzet ethoszát, élete alapirányát hozza létre, de csak akkor, ha van mit idomítani, ha el nem vonta a nemzetnek nem politikai életirányaitól az erőket az önálló teremtésre. (Concha Győző: Bp. Szemle 1896. jan. szám 30 1.) Csizmadia Lajos.
