Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-24 / 43. szám
679 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 680 Egyházaink helyzetének javítása. — Levél Babay Kálmánhoz. — Kedves Barátom! Hogy én is e becses lapok utján kereslek föl dolgozó szobádban, az egyrészről azért történik, mivel Patay Károlyhoz czimzett nyilt leveledben rólam is megemlékeztél, részesítvén oly meg nem érdemelt dicséretben, a mely miatt azt kell kérdenem tőled ; „ugyan mit vétettem én te neked, hogy ennyire ellenségemmé lettél ?“ más részről azért, hogy — miuíán szóvá tetted — megismerjék a szives olvasók sár-melléki kis körünkből az egyházmegyei lelkészértekezlethez került indítványom lényegét. Már nyilt leveled megjelenése előtt is tudomásom volt róla, hogy minő szép és áldásos dolgokat fundáltok ti ott Keresztesen, mert a ti hiteteknek és cselekedeteiteknek messze vidéken hire vagyon; — készséggel elismerem, mennyire üdvös lenne, ha az általad ajánlottakat mindenj helyen , minden gyülekezetünkben létesíthetnénk ; de — engedj meg e meggyőződésemért — azoknak sikeres keresztülvitelét hű és buzgó munkatársak nélkül a lelkész egymagában nem eszközölheti. — Oh de hol van az a boldog, a hol — mint Keresztesen — a lelkész, tanító, jegyző egymással kezetfogva, önzetlenül, példás egyetértéssel fáradoznának a közjó érdekében a nélkül, hogy az elért sikerekért egyik vagy másik valami érdemes elismerést követelne magának s a népszerűség szekerén a főhelyre nem igyekeznék ülni, a jól végzett munka fölemelő tudatában találván egyedüli jutalmát. Takarékosság, okszerű gazdálkodás, különféle szövetkezetek létesítése által népünk anyagi jóllétét előmozdítani szép és hálás feladat, liálásabb a lelki élet mezején való munkálkodásnál, — de nézetem szerint egyházunknak külső életét, virágzását csupán ezáltal még nem biztosítottuk. — Pedig ez az én ideám . . . Hiszen tudjuk, hogy népünk legnag}robb részénél a takarékosság szép erénye fösvénységgé fajul, mely tékozlásnak tekinti a szent czélokra való adakozást; tudjuk — a tapasztalás volt tanítómesterünk — hogy híveinknek épen legvagyonosabbjai megadják ugyan zúgolódás nélkül az egyház fentartására szükséges évi járulékot, de kedvtelenül, panaszolva fizetik a nagyobb építkezések idején szükségessé vált nagyobb kivetéseket; — tudjuk, hogy az anyagi jóléttel sokszor megfordított arányban áll az igaz kér. buzgóság és áldozatkészség. Azért engemet, midőn indítványomat benyújtottam — bár veled együtt vallom, hogy a kedvező anyagi viszonyok közt élő nép körében jól végzett munkánk után sokkal dúsabb aratást remélhetünk a lelki élet mezején, mint az elszegényedett, nyomorral küzdő nép között, hoi a létérti küzdelem, a mindennapi kenyér gondjai lekötözik a lélek szárnyait — mégis nem az az eszme vezérlet, hogy miképen mozdithatnók elő híveinknek világi jólétét, hanem az, hogy mi uton-módon lehetne gyülekezeteinknek külső életét, jövő virágzását biztosítani; mert ez szerintem legalább is oly szükséges, mint az evangelizáczió lelki munkája. S erre nézve indítványoztam, hogy igyekezzünk egyházainknak — mint erkölcsi testületeknek, mindenütt tőkét, vagyont teremteni, mely tőke maga magát nevelvén, legyen idővel egyházunk nemcsak külső, I, de belső életének is szilárd fundamentuma. Képzeld csak, mennyivel nyugodtabban s talán sikeresebben is működhetik a lelkész p. o. Kápolnás-Nyéken, hol — ha jól tudom — az egyháznak annyi jövedelmet hozó tőkéje van, hogy a hi vek egyházi adót nem fizetnek, mint ott, a hol, ha egy iskolát kell építeni, az állami adó 1 forintja után 2 frtot kell a különben is anyagi zavarokkal küzdő egyháztagokra „rendkívüli egyházi adó“ czimén kivetni. Nem lehetetlen ez a tőkeképzés, vagyongyűjtés, meg lehet azt mindenütt, sőt meg is kell csinálni, hogy csak némileg is megnyugtassuk egyházunk jövője fölött aggódó lelkünket. E tőkeképzés eszközei lehetnek nézetem szerint: 1. a takarékmagtárak. Ezekkel te kedves barátom — a mint leveledből értettem — nem rokonszenvezel. — Én jó és üdvös intézményeknek tartom azokat nemcsak azért, mivel a szükségben levőkön segítenek, hanem azért is, mert megizmosodván, az egyház vagyonát lényegesen növelhetik. — Nem uzsora az a kamat, melylyel a takarékmagtár dolgozik; a zsidótól váltóra vett liszt vagy gabona drágább is, rosszabb is az ebből kölcsönzöttnél, Hogy nem uzsorára dolgozik, a mostani napok bizonyítják legjobban, midőn a jövő év elején 12 frtos búzát ad kölcsön és az ősszel megelégszik esetleg 7-8 frtos búzával ; — még ha az a szegény, megszorult ember lisztet vesz : 1 métermázsa liszt árában, úgy lehet, 3 mázsa búzát kell neki eladnia. — Azon nézetedet sem osztom, hogy a hol már megvannak is, csak a befolyó kamatot kell kiosztani, a tőkét pedig eladni. Hiszen igy — mert e czélra a gazdaközönséget minden évben megkeresni zaklatás volna — a takarékmagtár 2—3 év alatt eladatnék. Nézetem szerint, ha már a magtár oly erős, hogy tartalmát kölcsön ki nem viszik ; a megmaradt gabona volna mindenkor eladandó s ára az egyház tőke alapjához csatolandó. E mellett évenként növelhetné a takarékmagtár az egyház tőkéjét a presbitérium, illetve a közgyűlés által meghatározott összeggel. De hogy a takarékmagtár felvirágozzék s jó eredménynyel működjék, erre nézve — igazad van — nmlhatlan feltétel az, hogy nemcsak a kamat, de a kölcsönadott tőke is minden évbén az utolsó szemig beszedessék. Ekkor nem kell félni, jó és üdvös intézmény lesz az. 2. A buzgó hívek által Isten dicsőségére tett adományok és hagyományok tőkésítése. Eddig is nagy hiba volt tőlünk, hogy ezeket elköltöttük. Hiszen ha p. o. ,páczon, hivataloskodásom ideje — 12 év — óta az „Isten dicsősége“ czimén befolyt adományokat nem olvasztjuk bele a köz-kasszába, hanem kamatositjuk: volna ebből is 1000 írtunk. S vájjon nem fokozná-e híveinkben is az áldozatkészséget az a tudat, hogy szent czélra adott filléreik nem lesznek elköltve, hanem az egyházi alap javára tőkésittetnek s az adakozók nevei egy u. n. „ Aranykönyviben megörökittetnek. 3. A rendes évi bevételekből bizonyos meghatározott összegnek a tőkevagyonhoz csatolása. A vértes-aljai egyházmegye egy-két egyházában ez már gyakorlatba van.
