Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-10-24 / 43. szám
675 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 676 Ez az első panaszkodó hang, mely a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII-ik t.-cz. ellen irányul. Mikor ez a törvény még csak javaslat volt, elveit a liberalizmus sarkalatos eszméiből folyónak s az egyházpolitikai törvényhozás elengedhetetlen alkotrészének hirdették egyfelől; másrészről pedig engesztehetetlenebb gyülölséggel küzdöttek ellene, mint a polgári házasság ellen s a főrendiház háromszor küldötte vissza a javaslatot a képviselőházba, mindanyiszor kitörölvén belőle a felekezeten kivül állást megengedő és szabályozó paragrafusokat. A törvény mégis életbelépett, több mint másfél esztendeje már; hatásáról mindezideig semmi sem került a nyilvánosság elé, egy-két újsághírt leszámítva, mely egyszerűen csak regisztrálja, hogy itt vagy ott tömegesebb kilépések történtek. Egyik legtekintélyesebb s kétségtelenül legmagyarabb egyházunk fordítja most panasz-szavával a figyelmet a felekezeten kivül állók felé. Bántja a hitélet lanyhulása s anyagi exisztencziáján is erős sebet üt híveinek megfogyatkozása. A kik ellenezték a felekezeti kényszer eltörlését és tollal, szóval veszedelmesnek hirdették az egyházpolitikai törvényhozásnak ezt a kétségtelenül legszabadabb szellemű alkotását, most ebben a másik táborból felhangzó panaszban bizonyára uj érvet találnak a maguk meggyőződése mellé, s uj apropost annak a hirdetésére, hogy az egyházi reformok sürgős javításra szorulnak. Talán nem lesz érdektelen ebből az alkalomból mélyebben belebocsátkozni a hirtelen fölszinre került kérdés taglalásába és ismertetni azokat a tanulságokat, a miket a veszedelmesnek hirdetett felekezetközi irányzatról a statisztika gyűjtött. Magának az elvnek, hogy a felekezeti kényszer föntartassék-e, vagy eltöröltessék, egész története van már. Ez a kérdés, a mint egyáltalában az egyházi viszonyok szabályozásának kérdése, tulajdonképen állandóan napirenden van 1868 óta. Egyszer-másszor hosszabb ideig nem történik róla egy komolyabb szó sem, hanpm azért a háttérben mindig ott kisértett; ha más nem, boldog emlékű Irányi Dániel tartotta ébren évről-évre ismétlődő felszólalásaival és újra meg újra benyújtott tövényjavaslataival. Maga az 1868. évi VIIT. t.-cz. ígérgeti már bevezető szavaiban a kérdés rendezését: „Addig, mig a vallásfelekezetek egyenjogúsága törvény utján általánosan rendeztetnék . . .“ Ennek a kodifikált Ígéretnek a beváltására már a következő esztendőben vállalkozott b. Eötvös József, a vallásügyek minisztere, a kit különben a képviselőház névszerinti szavazással hivott fel a törvény benyújtására. Az ő törvényjavaslata — melynek valóban liberális alapelveit recipiálták a későbbi törvénytervezetek mind — nem tesz szót kü’ön a felekezeten kivül állásról; de megadja rá a lehetőséget mindjárt az első szakaszban : „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet és vallást s azt az ország törvényeinek korlátái között külsőképen is kifejezheti és gyakorolhatja. Ennélfogva senkit sem szabad törvényekbe nem ütköző akármely vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni." Az 1868: Lili. t.-cz. után egy oly szabad szellemű javaslat mint az Eötvösé nagy és gyors lépés lett volna egyszerre; nem is lett belőle törvény soha. A bizottsági tárgyalásig még eljutott, Irányi Dániel ki is tüzetette a napirendre, de a ház plénuma már nem foglalkozott a javaslattal. Hanem a kérdés nem szűnt meg aktuálisnak lenni; Trefort Ágostont már mindjárt kormányzása elején egy képviselőházi határozat kötelezi, hogy a vallásszabadságról törvényjavaslatot szerkeszszen. Költségvetésének tárgyalásánál megsürgetik a javaslatot; akkor pedig, mikor 1873. júniusban a csalhatatlansági dogma törvényellenes kihirdetésével Schopper rozsnyói püspök az egész egy házi kérdést megint fölszinre dobta, a minisztert egy interpelláczió révén újra sürgősen felhívják vallásügyi javaslatainak előterjesztésére. Trefort, úgy látszik, nem akart egymaga belenyúlni a kényes kérdések megbolygatásába; hivatkozott arra, hogy nem elég a megoldásra egy nehány paragrafusos törvény, hanem egyidejűleg rendezni kell az egyházak és az állam közti viszonynak minden szövevényét. Küldjön ki a ház bizottságot, mely fontolóra vegye a rendezendő kérdéseket s a miniszterrel egyetértőleg terjessze javaslatait a képviselőház elé. Trefortnak addig nem nagy szerencséje volt vallásügyi kérdésekben s egy-két könnyen félremagyarázható nyilatkozatával az ultramontánság vádját is provokálta ; most, mikor ezt az indítványt is halogatási kísérletnek akarták minősíteni, segítségére jött Deák Ferencz bölcsesége. Emlékezetes beszédében megszabta a magyar egyházpolitika egész irányát: minden izében liberális végczélját, minden fázisukban méltányos és tapintatos eszközeit. Kikerülni a vallásháborút, melynek rémét akkor is ott látták már a levegőben, és mégis megcsinálni mindent, a mit a szabadelvüség az egyházi viszonyok rendezésében követel: annyi bölcseséggel fejtette ezt ki, hogy nyomban utána határozati javaslat is kelt: adja a ház utasításul a kiküldendő bizottságnak, hogy működésében a Deák Ferencz beszédében kijelölt irányelveket tartozik szem előtt tartani. A bizottság két év múlva adott kifejezést magáról a vallás szabad gyakorlatáról szóló tönéDyjavaslatáuak benyújtásával. Ez a javaslat — melynek különben annyi szerencséje sem volt, mint az Eötvös-félének, mert még bizottsági tárgyalásig se jutott el — rendelkezik már a felekezeten kivül állókról is, és 28. §-ában a polgári hatóságokat bízza meg, hogy jegyzéket vezessenek róluk, A javaslat indoklása hangsúlyozza, hogy a felekezeti kényszer már akkor is csak a paragrafusokban volt meg, a gyakoroltban a hatóságok senkit sem kényszeritettek arra, hogy ha egyik felekezetből kilépett, mindjárt egy másikhoz csatlakozzék. Az indokolás — akkor, 1875-ben — több százezerre becsüli azok számát, a kik a bevett vallásfelekezetek egyikéhez sem akarnak tartozni. Majdnem húsz évvel később Csáky gróf tehát joggal mondhatta a maga javas
