Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-24 / 4. szám

61

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

62

találkozik a kerületben csak egy bátor szivü izraelita is, a ki felemelné szavát s megmondani: ne menjünk tovább uraim! még is csak sok, a mi sok.1)

Nagy tévedésben volna azonban, a ki azt hinné, hogy tehát én mindenféle tisitelet, napi és úti díjnak határozott ellensége vagyok. Oh épen nem ! Én is ismerem ama közmondást: a munkás érdemes a maga bérére, — csak hogy aztán ezen bölcs mondást össze akarom egyeztetni ama másikkal is: a meddig a takaród ér, addig nyújtózkodjál.

És ha a kerület fizetéses hivatalnokai és tisztviselői is ily szellemben s irányzattal szolgálnának : azonnal eltűnnék az egyházkerületi pénztáraknál is már egészen állandósított deficit ; a szegény egyházak és papok pénztára se volna egészen kimerítve, a visszatérülő kamat-nélküli kölcsönök is felszaporodnának (már most volna legalább 300 ezer forint, ha folytonosan hozzá nem nyúltak volna); s nem lenne egyházkerületünk^ ben oly igaz szükség, mely fedezetet nem találna; de nem fordulna elő olyan igazán leverő körülmény sem, melyet a napokban egy falumbeli öreg zsidó a következőleg hozott tudomásomra : a múlt nyáron Szent-Benedeken járván észreveszem, hogy egy kereszt előtt éneklő népcsoport között egy Füle nevű polgár ember is ott üldögél ; hát kend mit keres itt — rivaltam rá — hiszen maga kálomista ember. Igen is az vagyok még most is szívvel lélekkel, volt rá a felelet, de kitértem, mert már nem bírtam a sok terhet.

Nt. Szerkesztő ur ! Magam is érzem, hogy e mostani elmefuttatásom egy kissé kemény beköszöntő, de ha szives lesz közzétenni, Ígérem, hogy jövőre s fokonként mindig szelidebb leszek, — pedig hát még nagyon sok dologhoz szeretnék hozzászólni. Nem tartom nevezetesen szükségesnek azt a nagy apparátust, melylyel a kerület pénztárait kezelteti, mert az költséges is, rossz is, a tőkék kamatoztatását illetőleg határozottan káros is; hozzá akarok szólni a főiskolai költségvetéshez is, mivelhogy az teljesen irreális; megtakarítási ajánlatokat akarok tenni a közpénztárt illetőleg is, hogy ne csak a tőke ne fogyjon, de még a szegény egyházak és papok tartalékpénztárrá átalakított pénztárából se kelljen 3000 frtot soha vissza nem fizetésképen évről-évre kölcsön venni; de meg a számvevőséget is szeretném megigazítani, hogy többé ne forduljon elő azon hallatlan eset — a mi már ott megtörtént, — hogy t. i. számvétel alkalmával egy nagyobb mennyiségű összegről'sem a pénztárnok, sem a számvevőség nem tudta, hegy valyon melyik pénztárt illeti ? Ha pedig ezek oly kemény dolgok, hogy becses lapja ezeket megemészteni nem képes2): ez esetben csak tessék félre tenni jelen levelemet is, — s én beállók a nézők közé, s csendes megadással szemlélem a veszélyes munkát, mely lassanként jobb sorsra érdemes felekezetűnket egészen megsemmisíti.

Szabó János.

*) Tisztelt munkatársunk levelének megírásakor még nem kapta meg a kerületi jegyzőkönyvet, mert a püsköki jelentés olvasása után (lásd különösen XXIV. s köv. lapokat) bizonyára nem tolult volna e ikifakadás ajkaira s tollára. S z e r k.

2J Jelszavunk: »suaviter in modo, fortiter in re.«

S z e r k.

II.

Kedves Uram Ötsém!

Most hogy a passzát szelek díhordták káplánomat, tiszteletes Édes urat, az ispán lakásra, hol passz a jelszó, mely alatt kápláni jövedelmét a közoltárra áldozza fel, én itthon tartózkodván, szélcsend alatt, ismét megnyilatkozom Kedves Uram Ötsém előtt, s tudatom bizodalmasan, hogy káplánom, tiszteletes Édes ur nagyon meg van elégedve Kedves Uram Ötsém programmjával. Szerinte a munkaerő önérzete fog megfogalmazásában kezet a közjó érdekében helyes utón járni törekvő, minden nagy hangú szólamot kerülő ember szerénységével, s az igaz protestáns szellem nyilatkozik meg nála, midőn lapját a vélemény szabad nyilvánításának teréül feltétlenül megnyitja.

Reám, megvallom, lehangoló hatással volt a programm. Nemcsak azért, mert káplánom, tiszteletes Édes urnák tetszik, — bár ez egymagában is nem kicsinylendő ok, — hanem mert nem találtam benne trópusokat, figurákat, melyeket pedig kétségen kívül azért találtak fel a nyelv-professzorok az Írók műveiben, hogy — szükségesek, vagy nem szükségesek, — használja azokat az iró. A szerkesztő pedig a fő fő iró. Igaz, hogy igy is szépnek látszik; az őszinteség, a közvetlenség hangja hallatszik ki belőle. De csak látszik szépnek, trópus, figura nélkül nem lévén, nem lehetvén semmi valóban szép . . . És csak hang hallatszik ki belőle, mely tettek nélkül zengő érez és pengő czimbalom . . . Tettek pedig milyenek származnak a lap hatása alatt, ha Kedves Uram Ötsém a véleménynyilvánítást szabaddá teszi benne?! . . . Tudja-e Kedves Uram Ötsém, hogy hat papnak nincs annyi véleménye, mint egy két éves káplánnak ? És — boldog Isten, — minő vélemények azok ! ... És mennyire nem szerénykednek azok nyilvánításával ! No Kedves Uram Ötsém, ha ezen vélemények szabad nyilvánulásának utat nyit lapjában, megjósolom, rövid idő alatt — ribillió lesz. S a felelősséget érette Kedves Uram Ötsém hordozza. Isten és ember előtt. Az én időmben a káplánok nem akartak többet tudni a papoknál (pedig meglehet, többet tudtunk) a papok meg nem tudtak semmit (csak a Krisztust, akit meg, meglehet sok mai pap nem tud), tudott azonban mindent az esperes, ö parancsolt, mindenek engedelmeskedtek, s ment minden jó utón, valának mindenek ékesen és szép renddel. Most újságokból mi állapítjuk meg, a kápláni vélemények szabad nyilvánulásával, mely dolgokban induljanak, miként járjanak el az esperesek. Mindenki véleményt nyilvánít, a maga külön nyelvén beszél s építünk — Bábelt.

Ha már programmjának ide vonatkozó pontját Kedves Uram Ötsém — elkövette, fogadja el a lap javítására, vagy legalább rossz nyomra tévedhetésének megelőzésére ezélzó azon jóakaratu tanácsomat, hogy lapjában esperesekkel, a kerületi tisztikar tagjaival és tanárokkal írasson, felsőbb munka-kör nélkül szűkölködő rendes papok közül csak azokkal, kiknek Kánonokkal egyező életéről (nem feledkezvén meg a tánczról szóllóról sem) esperese által a közel múltból kiállított bizonyítványa a czikkely mellé csatolva lessz. És még olyanokkal, kik véleményük írásba feltevésétől a munkát nem kímélik. Viszont a szerkesztői papírkosárnak ismerje fel azon rendeltetését, hogy az a kápláni véleményeknek legyen, feltámadás reménye nélkül való temetője.

Kedves Uram ötsém! Megszakítom programmja többi pontjainak méltatását, s bele kapaszkodom Nagy tiszteletű Sze-