Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-11 / 15. szám
231 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 232 Nohát, ez nem segély. Krisztus egyházai és lelkésztestvérek, ez csak koldus fillér. Részetekről pedig tudva azt, hogy csakis ily segélyt kaphattok: bizony, bizony nem egyéb mint koldulás. És aztán, a segélynyújtás indokolása? Egy egyház kapott iskolaépítésre 30 irtot. Egy másik adósságai törlesztésére 30 irtot. Egy lelkész csekély fizetésének emelésére 25 irtot, egy másik súlyos családi viszonyaira való tekintetből 30 irtot. Ismét egy másik adósságai törlesztésére 30 irtot. Hát a szokott alázatosság hangján szólva: egy gyülekezetét 30 írttal íelsegiteni nem lehet, felemelni pedig absurdum. Pedig bizony mégis csak az volna, vagy legalább annak kellene lenni a segélynyújtásnak, hogy egy igazán segélyre utalt gyülekezetét lábra állitsunk, életre hozzunk. S aztán az ildom? az a mit a régiek nyelvén ethikának, mondanak. Hát lehet az helyes eljárás, hogy valakinek, —kit a világ világositóul, az izetlen só megsózására hivott el a társadalom, hogy „adósságtörlesztésre“ 40 irtot vessenek kegyajándékul? Kikürtölve, nyilvánosságra hozva a nyomott jegyzőkönyvekben azt is, hogy ennek és ennek a tiszteletes urnák — mert bizonynyal nem nagytiszteletü urak az illetők, — adósság is szakadt a nyakukba. Igaz, hogy a statisztikusok számítása szerint egy millió adóssága van a magyar prot. papságnak; de azért csak senki sem fogja elhinni, hogy a 30 frtos segélyből adósságot fog valaha fizetni. Ez nincs igy helyesen. Ez az eljárás nem ethikus. Az ilyen segély nem „forgácsfánk,“ — ez bizony csak „borravaló.“ Olyan egyház, vagy olyan intelligens ember — a kit 30—40 forinttal meglehetne váltani, — nincs a föld tekén.... Persze, — mondhatja valamelyik olvasó, — könnyű dolog a szavakkal játszani, vagy kritikát csinálni, — de mit tegyen hát a torum a segélyre rohant egyházakkal és lelkészekkel? Mit tegyen ? Hát gondolja ki azt, a mit ma még nem tud, hogy hogyan kellene a jelenlegi kiosztási módszert megváltoztatni. Tegyenek ítéletet és igazságot és mentsék meg a nyomorultat. Mert ha nem fogadjátok e szókat, én magamra megesküdtem, azt mondja az Ur, hogy e ház elpusztul (derem. 22; 3—5). Aztán jöjjön a rosta. „Ne borravalót,“ ne filléreket adjanak a segélyre szorultnak, hanem mentsék meg azt, a kit csak tudnak és épitsenek annyit, a mennyit csak megépithetnek. Ez lenne a segélyosztás evangéliuma. Ez volna csak igazán evangelizálás. De jaj ! megint csak az idézett Írómmal azt kell mondanom: „vannak talajok és időjárások, melyekben a legjobb gyümölcs is elvesz.“ Bizony bizony, ez a látszata a konventi segélynek. Barakonyi Kristóf. Egyházi étet. Az ev. ref. konvent 3-ik napja. Az előző napi ülés jegyzőkönyvei hitelesítetvén, az ezután jött tárgyak egytől egyig igen közérdekűek voltak. A közalapra és az államsegélyre adott összegekre vonatkozó miniszteri leírások olvastatván föl, Fejes István azon kérdést intézé az elnökséghez, hogy a lelkészi jövedelmek összeírása megtörtént-e a minisztérium által azon czélból, hogy a lelkészi fizetések rendeztessenek, illetve törvényhozás utján följavitassanak ? A fontos kérdésre Tisza Kálmán, a legilletékesebb konventi tag és elnök adta meg a választ olyképpen, hogy „biztos tudomása van arról, hogy az erre vonatkozó tárgyalások eredményeként, már el is készült a törvényjavaslat, mely lehet, hogy még ez évben a törvényhozás elé kerül.“ Természetes, hogy nemcsak Fejes István örömmel vette tudomásul a választ, de az egész gyűlés megéljenezte a konvent elnököt és a minisztert. Ezután a mi Molnár Bélánk, ez uj konventi világi jegyző tett előterjesztést, a közig, bizottság ügyeiben; egész lelkesedéssel adva elő az „ American Reform. Hungarian Church““ azon kérelmét, hogy a mi csontunkból való amerikai ev. ref. magyar egyházainkat, számszerint már 7-et, a melyek ott is a pánszláv áramlat ellen védekeznek, kebelezzük be „Hungarian Church“-nek, s aztán ha papra lesz szükségük, küldjünk misszionáriusokat számukra, ha lelkészeik esetleg visszatérnek, nyerhessenek itthon is lelkészi állomást, lehessenek tagjai a magyar ev. ref. lelkészi gyámintézetnek, egyszóval, hogy a magyar ev. ref. egyháznak amerikai egyházmegyéjeként léphessenek velünk organikus viszonyba. Némelyeknek — mint gr. Degenfeld — aggodalmuk támadt miatta, hogy hátha amerikai háborút idéz elő a magyar invázió. B. Vay azonban egész fenköltséggel mutat arra, hogy hiszen Romániában meg Bukovinában is vannak nekünk egyházaink (s csodálatos, Slavon-Horvátország és Fiúméban levő egyházainkat nem tudjuk zsinati törvényeink pajzsa alá helyezni) Angliának vannak még Khinában is, miért ne csatolhatnék magunkhoz az önként ajánlkozó amerikai ev. ref. magyar egyházakat, hiszen a kérelmezők csak tudják, hogy állami közjog nem áll utjókban s a szabad Amerika csak nem tartja őket lánczon egyházi ügyeikben.
