Dunántúli Protestáns Lap, 1897 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1897-04-04 / 14. szám
Nyolczadik évfolyam. 14. dzám. Pápa, 1897. április 4. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Dr. Antal Géza felelős szerkesztő czimére küldendők. Az egyház és iskola köréből. i dunántúli ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. — f-■1 megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díj ak (egész évre 4 írt, félévre 2 írt), hirdetések, reolam atiök Kemenczky Lajos ozimére, a lap kiadó hivatalához küldendők. Egyházunk történelmének megírása. Az 1896. óv örökre emlékezetes, epokális esztendő volt, mely magyar hazánk és nemzetünk hosszú ezer óv alatt szenvedett vereségeit, szerzett diadalait, kifejtett munkásságát, minden téren felmutatott vívmányait, mint a nemzeti élet és létjogosultság mindmegannyi jeleit, emlékeit és biztosítékait a nagyvilág előtt reprodukálat- S bár mindaz, amit ez a millenáris esztendő felmutatott — az illetékes- és idegen szakemberek bírálata szerint is — igen szép és jó volt; bár iparunk, kereskedelmünk, állat- és mezőgazdaságunk, művészetünk, tudományunk mind-mind elismerésben részesültek és helyet biztosítottak számunkra a müveit nemzetek nagy családjában; bár mindezek átgondolása örömmel és az önérzet, sőt büszkeség bizonyos nemével töltheti el minden magyar ember szivét: megvallom, én mint ref. lelkész, az öröm mellett némi szemrehányást is éreztem szivemben, — úgy tetszett nekem, mintha Ezókiel próféta ezen szavait hallottam volna hangzani felénk: „Eljött a vég és fölserkent te ellened. “ Igen; mert mi, ref. egyház és papság, kik pedig a magyar nemzeti érzület ápolóinak s a nemzet gerinczoszlopának, csontvázának szeretjük magunkat tartani, tudtommal csak tótlen szemlélői, vagy talán még azok sem voltunk, az ezredóvi országos kiállításnak és ünnepségeknek. De hát mit is kerestünk volna mi ott ? s mit is vihettünk volna oda? Mi szivünk belseje, ben ünnepeltünk s örömünknek, hálánknak külsőleg is kifejezést adtunk a máj. 9-iki iskolai s a máj. 10-iki templomi ünnepélyen ; itt-ott emlékeztető alapítványt is létesítettünk; emlékfákat ültettünk. Ez a mi szegénységünktől elég, s egyházunk puritánsága nem is tűri a külső fényt és csillogást. Tudom, sokan ezen s ezekhez hasonló érvekkel igyekeznek elnémítani óvelődósemet. És én készséggel el is fogadom és megnyugodnám ezeken, ha nem volna egy talán merész, de üdvösnek látszó gondolatom, melyet ez úttal előterjeszteni óhajtók. Egyházunk, mely mellőzve a külsőségeket, minden súlyt a belsőre fektet, olyan értelemben, mint a római egyház, mely birtokábann van a legbecsesebb történelmi emlékeknek : természetesen nem vehetett részt az országos kiállításon. De volt más módja is a részvételnek. Azon mód* mely szerint a különböző iskolák s egyéb tudományos és humanitárius intézetek megjelentek a nemzet s a nagy világ előtt, nekünk sem szolgált volna kisebbségünkre, sőt — ki merem mondani — valóságos áldást hozott volna egyházi életünkre. Nekünk is meglehetett s meg is kellett volna írni egyházunk történetét, a milleniumra. De ha már ezt akkor nem tettük, tegyük meg most a millenium után. ügy lehet, most sokkal jobb, teljesebb és nyugodtabb munkát végezhetünk, amennyiben arról is Írhatunk, ami velünk és általunk ama nagy napok alatt történt, nem leszünk időhöz sem kötve, s most már nem lenne sértve a szigorú egyszerűségre komolyan törekvők nézete sem. Indítványozom tehát, hogy egyházkerületünk minden lelkésze Írja meg a saját egyháza történetét s az igy megírt monográfiákat szakembereink átvizsgálása után és szerkesztése mellett a főiskolai nyomda igénybevételével, egy munkában adjuk ki. Érzem, tudom, hogy nagy dolog ez; talán keresztülvihetetlen is. Talán ezer és ezer ellenié
