Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-11-15 / 46. szám
729 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 730 eme szavait: „az én atyám mindeziaeig munkálódik, én is munkálódom.“ Midőn váratlan elhunytáről hívei megdöbbenve. értesültek, ezt a gondolatot fejezte ki minden ajak : „mig bírtuk őt, nagy volt nyereségünk, midőn nincsen, még nagyobb veszteségünk.“ Gueth Sándor 1830 ban született Puszta-Rádóczon, tanulmányait a pápai főiskolában kezdette meg és végezte be kitűnő sikerrel. Mint annyi szegény ifjú, egyidőre ő is kénytelen volt odahagyni az alma mater falait, hogy némi segélyt szerezzen. Nagy-Hegyerre ment tanítónak, a honnan 1818 mozgalmas napjaiban tért vissza rövid időre Pápára, hogy azután akitört szabadságharcz ragadja el ismét a hazafias ifjút, ki a vasmegyei nemzetőrség soraiba állott. A lezajlott harcz után megnyílván a múzsák csendes hajléka, ő is visszatért Pápára, a hol egyúttal tanítóságot és kántorságot is viselt. Befejezvén tanulmányait, Szilas-Balhásra ment akadémikus rektornak, innét harmadfélévi szolgálat után hivatott el a Kerka- Németfalusi gyülekezetbe lelkésznek 1859 ben. A következő évben pedig a felső-eöri népes gyülekezet hívta el papjának — csere utján, — a mely egyházban haláláig, hosszú 39 évig működött fáradhatlanul. A felső-eöri egyház igen sokat köszönhet neki, úgyszólván mindent. Az ő érdeme az, hogy e határszéli városkában levő református egyház most már oly szilárd alapon áll, mint kevés más gyülekezet. Körülvéve idegen ajkú népektől — a legközelebbi rokon egyháztól napi járó földre, mint sziget állt az itteni reformátusság a tenger közepén; s a felső-eöri kálvinista atyafi büszkén mondja, hogy : „a mi gyülekezetünkben hangzik el a műgyár miatyánk — tovább már nem hallod.“ Gueth Sándor érdeme az, hogy az Urnák ez a gyülekezete olyan fényes anyagi helyzetben van, a mely ritkítja párját, s mindenütt az ő gondos körültekintésének nyomait látjuk* Társadalmilag is előkelő szerepet vívott ki magának, úgyszólván vezérszerepet vitt az itteni magyarságnak az idegen ajkuakkal folytatott küzdelmében. Általános tisztelet és becsülés környezte őt úgy világi uraink, mint paptársai részéről, s az egyházmegye bizalma két Ízben választotta meg esperessé, mely állásáról 1892- évben mondott le betegeskedése miatt. Azóta betegség által gyötörtetve, visszavonulva egyházának élt csupán, mig végre 1896 október 31-én, a refonnáczio emléknapján váratlanul, hirtelen szólitá magához az Ur hű szolgáját, úgy szólván álmában röppent át nemes lelke az öröklét hazájába. Előtte való nap még ott volt kedves könyvei között . . . Kétszer nősült meg és kétszer kisérte ki a temetőbe hű. feleségét. Életének hátralevő napjait gyermekeinek szeretete és odaadása vidámitotta fel olykor-olykor. Temetésén beláthatatlan nép vett részt. Messze földről is eljöttek a szeretett lelkésznek és általánosan tisztelt férfiúnak végtisztességtételére, úgy a köznép, mint az előkelő osztály köréből. A háznál tiszt. Pülöp József körmendi lelkész tartott érzésteljes beszédet ésimát, a templomban a gyászbeszéddel nt. Kis Gábor pápai lelkész hatotta meg könnyekig a jelenvalókat, a temetőben nt. Jezerniczky Kálmán t. szecsődi lelkész tartott szép búcsúztatót, végül pedig Csukás Endre, a megboldogultnak segédlelkésze mondott istenhozzádot annak a hű pásztornak, ki az Ur trónusa előtt elmondhatja a szent irás eme szavait: „Ítélj meg engem Uram, imhol vagyok és a kiket adtál, azok közül egy is el nem veszett.“ Csukás Endre: felső-eöri h. lelkész. Levél az Albatrosz-ről. Bizonyára ismeretes olvasóink előtt a napi lapok rö • vid tudósításaiból az a szerencsétlenség, mely az Albatrosz osztrák-magyar hadihajón kiküldött tudományos expedicziót és az azt kisérő tengerész csapatot érte a Salamon szigeteken, Ausztráliának e vademberektől lakott nagy szigetén. A kisérő tengerészek közt volt iskolánk egykori növendéke, Neupor Kálmán, a ki — Ígéret szerint — az utján gyűjtött érdekes tárgyakkal iskolánk gyűjteményét is fogja gazdagítani. A bátyjához, Neupor Béla dereskei lelkészhez irt levelében, mint szemtanú oly érdekesen és hitelesen írja le ama balesetet, hogy — úgy hisszük — összes olvasóink szívesen veszik annak közlését, bár az egyházias vonatkozásokat nélkülözi. S z e r k. íme a levél: Kedves Bátyám ! Szomorú, nagyon szomorú esetről irok, a milyet még magyar ember nem igen ért meg, de nem is igen hallott ilyenről. Ugyanis, mint tudod, ide a Salamon szigetek kikutatására jöttünk, hogy miféle ásványok vannak rajtuk. Egész idáig semmi nevezetes nem történt az expediozióra kiküldött emberekkel, csak most, mikor az utolsó sziget keresztül kutatására mentünk. Ez az ut 8—10 napra volt tervezve ; s épen már elértük a kitűzött czélt, a legmagasabb hegycsúcsot (mintegy 1200 rntr.) melynek tövében sok veszélyes csuszász-mászás után egy emelkedésen tábort ütöttünk. Összesen 18-an voltunk és pedig báró Foullon bécsi geológus tanár két czivil kísérőjével, egy sorhajózászlós (Linienschiffsfähnrich), egy Beaufort nevű tengerész kadét, 5 altiszt és 8 matróz. Épen aug. 9-kén délután értünk a szomorú táborhelyre fáradtan, szomjasan és kiéhezve. Első dolgunk volt a sátorokat megcsinálni, a hol alhassunk s ott két tábortüzet gyújtottunk. Mikor ez megvolt, egypáran vízért mentek. Alig pihentünk egy kicsit, hát az átelleni csúcson egy csomó vadembert látunk összegyűlni. Egy darabig a báró és az első tisztünk távcsővel nézegette őket, s mikor látták, hogy valamennyien csak lándsával vannak fegyverkezve, elkezdték őket hozzánk hívogatni. Természetes, hogy beszédből nem értettük egymást, hanem csak kézzel mutogattunk, hogy jöjjenek fel hozzánk. Eleinte féltek tőlünk. De mikor megértettük velük, hogy nem bántjuk őket s nem az ő fejükért jöttünk, annyira neki bátorodtak, hogy lejöttek a két hegyet Összekötő csapáson. De mikor már fele utón voltak, ujra csak megálltak félelmükben.
