Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-10-25 / 43. szám
685 a tisztelet, félelem és a felsőbb iránti egedelmesség egyesült érzése, de édes anyánkat szeretjük szeretettel, egyetlen ily indulatával a szívnek. Hisz ez nagyon természetes is, mert csak az édes anya az, ki közvetlenül törzsünk; arról szakadtunk le, az táplált, dajkált, vezetgetett, tanácsolt. S bár ha az apa is megteszi ugyanez utóbbit, nevel, oktat is tán több tudással, mint az édes anya, mégis az apához soha oly benső bizalom nem vezet bennünket mint édes anyánkhoz, bizonyosan tudván, hogy egyedül csak ő képes megérteni minket.Vagy talán a gyermeknek anyja irányában érzett s az alkotó jó istentől belé oltott melegebb vonzalma onnét ered, mert az anya gyermekéért sokkal többet szenved, gondolkozik, aggódik atyjánál: ennek viszonzása, illetve kárpótlása az anya iránt érzett melegebb vonzalom, a mi már csak abban is kifejezésre jön az életben, hogy ha valaki valakit érzékenyen akar bántani, az anyját bántalmazza és az anya bántalmazása még a bárgyú ember vérét is felkobácsolja s annak védelmére menni végletekig készteti. És az a szeretet, ha annak lehet fokozata, hogy úgy szóljak, a szeretet összeségét egyesíti az anya iránt akkor, ha az támasz nélküli özvegy. A vérségi kapcsolatnál fogva egyedül gyermekei maradván előtte és nála özvegyi állopotában, megérzi azt a gyermeki szív, hogy az anyának kettős szeretetre lévén szüksége, e kettős szeretetre van kötelezve a gyermek. Innét van, hogy az özvegy anya gyermekei mintegy szárnyukkal takargatják anyjukat, mely odaadás és bizalom még a dalban, mint a szívnek játszi pajzán indulatában, is kifejezést nyer, mikor azt nehezményezi, hogy az özvegy asszony leánya még szerelme tárgyánál is jobban szereti anyát, mert bármi történjék is közöttük, beszalad és elmondja annak. Az anya iránti e vonzalom, mivel a vérben van benne, egy idős fogalmával; minden nép és minden kor tisztelettel hajolt meg az indulat előtt s bár ha azt ápolni nem kellet és nem kell is, mégis sünien hangoztattatik. így iparkodik Mózes is ápolni a zsidó nép szivében az anya iránti szeretetet, mikor az idézett szavakban az anyamadárról vevén példát, voltaképp az anyák meleg szeretetére int (Vesd össze 7 verset II. Móz. XX. 12.); a honét Üdvözítő urunk is a farizeusok legsujosabb vétkéül azt említi fel, hogy ezek a legszentebb érzést is levetkőzik akkor, midőn megeszik az özvegynek házát és az árváknak kenyerét. Gyászoló halotti gyülekezet! Mikor végig szaladt a hir házaink között, hogy özv N. N-né meghalt, ugy-e bár igazam van, hogy az az érzés rezditette meg szivetek húrjait, melyet éreztek önkénytelenül is akkor, a midőn Mózesnek örök szép intelmét halljátok. En, megvallom, az anyamadárra gondoltam mindjárt, mely utolsó pihegésig fiait oltalmazza s a riadtan, tanácstalanul álló árvákra, kik-mint a még pelyhes madárkák, kábult tekintettel néznek körül a hely mellett, hol védelmező és kenyérkereső anyjuk szárnyait leeresztve holtan csüggeszti alá elnémult ajkait. Általában meleg részvéttel szoktam viseltetni minden hely iránt, hol csapás és bánat van; megilletődött lélekkel megyek a sirók közé s könnyeimet az övékkel egyesítem. De gyászoló halotti gyülekezet! nagyobb fájdalmat, igazabb részvétet soha nem éreztem, mint ez édes anya halálának hírére, e 686 szeretetre méltó árva gyermekek támasz- és tanácsnélküli sorsára gondolva. íme egy anya, ki 14 évvel ez előtt eltemetvén hitvesét, temérdek bajjal, 4 neveletlen árvával magára marad; és noha akadtak volna számosán, a kik vállairól leemeljék a súlyos terhet, szemeiről letörölték volna a könnyet, vele levettették volna az özvegyi gyászt, egy czélt tűz ki maga elé: egyedül maradva gyermekeinek élni, a bajokat kitisztázni, a világ és társadalom számára becsületes ifjakká s asszonyokká nevelni árváit, kikben majdan aggkorának gyámolait feltalálja. És vasmarokkal, de mindenkor szelíd, istenfélő lélekkel elindult az özvegység örömtelen utján czélját megvalósítani. Halad előre, egyik akadály után a másikat győzi le; odáig ér, hogy jobbja felől egy viruló hajadon segít már neki a gondokat megosztani, a házi teendőket végezni. Sok, sok idők után ekkor akart először örülni viruló hajadon leányára tekintvén. És mi történik ? Alig egy-két nap, nem is sejtett betegség letöri a viruló hajtást, gerle búggás, szivén nyomott galamb nyögés-vergődése lesz sorsa az özvegyi szívnek. Ezt az egyetlen örömét is megiregyelte és kitörölte életéből a kaján végzet. Az idő mult, a sebek kezdettek behegedni, a megmaradt 3 árva lesz összes gondoskodásának tárgya. És az a jó Isten oda fönn, ki az özvegyeknek és árváknak szerető édes Atyja, megsegíti a gyenge özvegyet, neveli, erősiti számára és örömére árváit, kevesbbiti, tisztogatja anyagi terheit. Háza egyike lesz a legszebben viruló házaknak, családja egyike a legtiszteltebb családoknak, gyermekei a legtöbb reményre jogosító gyermekeknek. Alig kellett volna pár rövid esztendő és az özvegy anya álma megvalósulva lesz, a legszentebb czél elérve: gyermekei családalapitók és ő unokái körében élvezhette volna a gyermekei imádó szerététől számára teremtett kényelmet és nyugalmat. Ott állott a boldogság küszöbén; a szerelem madarának hírnöke, bár korán volt még, de már megkopogtatta ablakát. (Legkisebb gyermekét a 15 éves leányt féijhez kérték.) Hess madár! majd talán jövőre, a mikorra az a másik, a legnagyobb haza jön, itthon lesz és egy más helyről átplántált virágszállal pótolhatja az innét kiszakított helyét. (T. i. haza jön a katonaságtól, hol besorozva van.) Egy év kellett volna csak, talán nem is egészen annyi, fél is elég lett volna, hogy boldog legyen az az anya, ki az özvegyi fátyolt a maga öröméért el nem dobta, gyermekei jövőjéért magát feláldozta, minden boldogságról ezek számára lemondott. És hívatlan vendég jő a házhoz hideg kezével turkálni a meleg fészekben. A sápadt betegség, a kínos nyavalya, a siralom, a gyász, a halál előhírnökei. Megdöbbentünk, össze tettük kezeinket s úgy kértük: ne jöjj ide, madárárvák fészke van itt s abban madárfiak, neveletlen, anyjukra szoruló árvák, ne vegyed el az anyjukat! . . . Hasztalan volt minden, oda ment, ... itt viszi az anyát a koporsóban, utána a kétszeresen árva gyermekek nyögése, jaj ja . . . és mi is nem tudunk mást egyebet tenni csak sírni, szemeinket törülni, szivünk keserű fájdalmát szorongatni . .. De tudunk még egyet! imádkozni az árvák atyjához, a mi jó Istenünkhöz, hogy fogja fel a magukra hagyott gyerme-DUNÁNTULI PROTESTÁNS LAP.