Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-30 / 35. szám

547

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

548

baditásáórt, mint a mennyit a protestánsok szenvedtek.

Hisz csak pár századdal kell visszatérnünk arra az időre, midőn a római kath. szomszédos hatalom, hogy Magyarország önállóságát örökre megsemmisítse, a lelkiismereti szabadság apostolait, a protestánsokat, vette vad üldözésbe, mint akikről azt mondták a jezsuiták és a Kolonicsféle főpapok: hogy addig nem lesz Magyarország Ausztria tartománya, amig csak egy protestáns is — főleg mig egy kálvinista él e haza földjén. A protestántismus és Magyarország szabadságára való törhetetlen vágy egy ugyanazon bűn volt előttök. A Bocskay, Bethlen és Rákóczy békekötésben legjobban az fájt nekik, hogy a megengedett lelkiismereti szabadság, a szabad vallásgyakorlat egyszersmind a magyar haza szabadságának is legerősebb biztosítéka volt. S ez oknál fogva, ha csak alkalom nyílt rá, hogy nemzetünk szabadságának elvétele megpróbáltassék, az a szomszédos hatalom megszegve a háromszori becsületszóval megerősített szerződést, először is a protestánsok kipusztitását kezdte meg. Valóban a protestántismus és a hon szabadsága oly egybe forrott két dolog e több mint kétszáz év alatt, hogy egyiknek idejét a másikéból határozhatni meg. Ha tudni akarod nagyobb üldöztetésünk időszakait, keresd ki a történelmünkből hazánk alkotmányosságának eltiprására irányult törekvések napjait és viszont. E két ügy egyszerre s egymásért szenvedett.

Jól tudjuk, hogy a katholikusok között sokan vannak, a kik vallási elfogultságból a Protestantismus e szerepet a múltban el nem ismerik és innen eredő érdemeit tagadják. Ez azonban csak az ő fanatikusságra hajló lelkűknek igazságtalan nyilatkozása, de nem históriai értékű gondolkozás. S oly hatással van e vélekedésük a történet igaz ismerőjére, mintha e múltban szerzett dicsőségünk iránti irigység, vagy talán bűnös voltuk érzetének eltakarását ezélzó hasztalan törekvés kergetné őket a „megismert igazsággal való tusakodás11 szentlélek elleni vétségbe.

Nem vonatkoztatjuk e sorokat a katholikusok összességére. Mert örömünkre esik megvallanunk, hogy úgy a szabad vallás gyakorlat, mint a haza függetlenségének kivívásában hatalmas része van a katholikusok nagy számának is. Sokan küzdöttek közülük a hazáért velünk és értünk. —

Hisz maga II. Rákóczy Ferencz is buzgó katholikus volt.

Azonban a vád azokat illeti, a kik, mint manapság egynéhány mágnás és püspök meri tenni, nemcsak megokolás nélkül leczáfolni készek a protestáns Erdélynek hazánk önállóságának megvédésére irányult rendkívüli befolyását a múltban, hanem még a mohácsi vész után beállott szomorú korszakért is a reformáczióra és egyedül a reformáczióra háritnák a felelősséget

Református jellem.

A református hit és élet jellemét könnyen kifejezhetjük annélkül, hogy felsorolnék mindazt, ami bennünket megkülönböztet a többi evangéliumi keresztyénektől, - vagy helyesebben mondva, — a mi a többi ev. kereszneket megkülönbözteti tőlünk. Mi nem vagyunk különczködők s mégis a mi egyházunknak — mint valamely családnak — meg van a maga sajátságos szelleme. Ezt a családi szellemet —mint jő tulajdonunkat, meg kell őriznünk, meg keli becsülnünk természetesen a felekezeti béke megrontása nélkül. Pál apostol a kér. anyaszentegyházat gyakran hasonlítja az élő testhez: Krisztus a fő, mi vagyunk a tagok; mindegyik tagnak más-más a szerepe, más-más a feladata, de mégis valamennyi egy urnák szolgál. Reformált egyházunk is egyik nélkülözhetetlen tag ama testben: kijelölt helyén megbízatását teljesíteni kell. Vagy más hasonlattal élve; a zenekar különféle hangszerein a legkülönbözőbb módon játszanak s éppen ez által jön létre a harmónia. Végezze hát csak a föld minden egyháza, minden gyülekezete a saját zenéjét legjobb tehetsége szerint: akkor majd létre jön az Istennek, az Urnák kedves nagy harmónia. így fogjuk fel mi reformátusok a mi sajátos családi szellemünket. Hogy e szellemmel közelebbről megismerkedhessünk, vessünk egy pillantást legkiválóbb képviselőire ,— reformátorainkra.

Lásuk először is a mi Lutherünket! Senkisem csodálkozhatik azon, ha mi őt a magunkénak valljuk. Igaz ugyan, hogy nem az ő nevéről nevezzük magankat, de ép oly kevéssé más ember nevéről. Nem Pál, nem Luther, nem Kálvin feszittetett meg érettünk, hanem egyedül a Krisztus. De hálával tekintünk mind ama nagy férfiakra, kiket Isten az ő egyházának ajándékozott; s Luthert úgy tekintjük, mint a reformatio hatalmas eszközét Isten kezében. S ugyan micsoda szellem nyilatkozott az ő életében, gondolataiban, törekvéseiben, hogy ennek alapján a mi felekezetűnk példányképei közé sorozzuk?

Nyugodt, derült hitbizalom vezette lépteit: hitbizalom, mely Istenben, s nem a világ ingatag véleményében gyökeredzett. Rendületlen hitnyugalom, melyet nem a természettől örökölt, de maga vívott ki magának Isten kegyelméből. A kolostorban felhasznált minden eszközt, a mi által az üdvösség — e kath. vélemény szerint — elnyer