Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-06-21 / 25. szám
395 DÜNANTÜL1 PROTESTÁNS LAP. 396 A szabályellenes választás 37 §-ára vonatkozólag elhozott kiegészítést, miként: „az esperes az általa szabályellenesnek talált választásokat és az ennek folytán tett intézkedését az egyházmegyei közgyűlésnek tartozik bejelenteni“ elfogadhatónak vélem. Azonban nem ismerem el feltétlen kelléknak, mert az esperes minden eljárásáról tartozik a közgyűlésnek jelenteni és ha ezt nem teszi, számon lehet őt érte kérni. A választás ellen panaszt, (38 §.) a mit helytelenül feljebbezésnek czimeznek, csak a presbyterium adhat be; megtoldatni nem óhajtom, mert azon kérdést, hogy a választásra jogosultakon kivül más adhat-e be panaszt, az országos zsinat megvitatta és ezen elv alapján alkotta meg az e. t. 23L §-át, mely csak a választásra jogosultaknak adja meg a panasz beadására a jogot. Ajánlom úgy a tervezetet, mint a tett észrevételeket a nagyközönség becses figyelmébe. K. Könyvismertetés. Krisztus minden mindenekben. Alkalmi és közönséges egyházi beszédek. Irta Mindenszent! Imre debreczeni ev. ref. segédlelkész. Mikor egy magyar kálvinista pap arra szánja el magát, hogy egyházi beszédeit közrebocsássa, bizonyos tekintetben áldozatot is hoz. Nem abban az értelemben, hogy lelkének, szellemének kincseit közkincscsé teszi s igy a maga legbensőbb, legegyénibb belvilágát mintegy mások előtt is feltárja; sem abban az értelemben, hogy mikor szándéka alakot öltendő, akkor bizonyos fáradalmas munkát kell végeznie, mert hiszen a kinek adatott, attól kivántatik is, a kinek lelkének, szellemének gyertyája úgy lobog, hogy annál mások is láthatnak és járhatnak, annak kötelessége, úgy maga, mint a köz érdekében is, világolni, s ezt nem tennie bűn volna: hanem azért, mert más vevőkre, mint a lelkészi karra nem igen számíthat. Világiaink szeretik ugyan tekintélyüket, befolyásukat a zöld asztalnál, sőt most már úgy látszik, másutt is érvényesíteni, kezdik a cura pastoralist, a belmissiot rebesgetni; de arra, a mi a valláserkölcsi élet emelésében lényeges szerepet visz, a mi az egyes lelkészek munkakedvét fokozná, a mi az élő Istenben vetett hitet, az egy háziasságot úgy fent, mint alant, erősítené: az egyházi munkák terjesztésére, azok megvásárolása és tanulmányozása által, nem igen gondolnak. Megírják a tanárok vagy lelkészek; olvassák a tanárok vagy lelkészek. Mi e tekintetben a külföldtől messze állunk, hol az egyházi irók nemcsak hivataltársaik, hanem a nagyközönség pártfogására is számíthatnak. De bizonyos hanyatlás észlelhető a múlthoz képest is. Láttam régi kálvinista család könyvtárát s benne, porlepetten ugyan — az utódok nem nagy dicsőségére, — de az akkori időben megjelent egyházi munkák nagyrészben megvoltak; néhai Kiss Ádám művei vidéki kálvinista compossessoraink kedvenczei voltak: most világi hitfeleink könyvtáraiban, hacsak elődei meg nem szerezték, egyházjogi- vagy történeti kérdéseket tárgyaló munkákon kivül, más egyházi munkálatok csak igen kevés helyütt találhatók. S ha ily körülmények között lelkének tenni, épitni kész ösztönétől hajtva mégis nyilvánosság elé lép a lelkész szellemi termékével, akkor — bizton mondhatjuk — anyagi áldozatot is ho , a mi a prot. lelkészek anyagi viszonyait tekintve, elismerésre méltó dolog; annyival méltánylandóbb, mert egyebektől élt intve ez is hivatala iránt való buzg rínának bizonysága, 11 egy segédlelkész törtet a darabos utón. De a szerző még a lelkészi karnak sem számíthat arra a támogatására, a mennyit anyagi ereje megbirna. Azonkívül, hogy némelyek a régi Írókhoz — ismerjük el méltán —■ makacsul ragaszkodnak, ámbár ez nem mentheti az újabb egyházi beszédirodalom termékei iránt a langymeleg közönyösséget, még kevésbé a fölsemveviséget; mások pedig azt képzelik magukról, vagy tán valósággal is igen magasan állanak és igy nincs kedvök a náloknál kisebbnek képzelt, vagy valóban kisebb elméknek termékeit tanulmányozni: a lelkészek két osztályba sorozhatok. Az egyik eszmét, gondolatot keres; a másik minden alkalommal használhatót akar. S a szerint, a mint egyik, vagy másik elem túlnyomó a műben, számíthat az egyik, vagy másik osztály hathatósabb pártfogására. A tárgyalás alatt levő füzet, úgy tartalmi gazdagságánál, mint mindenki által használhatóságánál fogva az újabb egyházi beszédirodalom legjobb termékei közt foglal helyet. A harmincz darab egyházi beszéd között, melyet a füzet tartalmaz, egy sincs, a melyik vagy tartalom- s gondolatgazdagságánál, vagy pedig bármely lelkész által használható voltánál fogva figyelmünket meg ne ragadná. Természetesen soha sem tévesztve szem elől, hogy a szerző debreczeni segédlelkész. E körülmény jórészt abban leli magyarázatát, hogy az egyes beszédek a kér. vallás általános igazságait tárgyalják s igy minden keresztyénre, s minden időben tartoznak. Bennök nem annyira a szerző kiforrott egyénisége domborodik ki, mint inkább széleskörű ismerete érvényesül. A beszédek közül 15 eredeti, 15 pedig Talmage és Maclaren után készült. A ki a külföldi egyházi beszéd-irodalommal nem ismerős, mikor ezeket a beszédeket olvassa, úgy érzi, mintha egy bűvös-bájos világ tárulna fel lelki szemei előtt, mintha az az elolthatatlan vágy tárgyát képező időkor varázsoltatnék vissza, mikor még magának az Urnák ajkairól hangzott az életnek igéje. Talmage és Maclaren nagy lelkei lengnek körülöttünk. A tárgynak legmélyrehatóbb tiszta felfogása, apró részletekig kifejtése és a költészet varázsa ölelkeznek e beszédekben. Ehhez járul még, a mi már az utándolgozót dicséri, a tiszta, világos, szép nyelvezet. Ezek a füzetnek legszebb darabjai. A nagy szónokok tanulmányozása meglátszik az eredeti beszédeken is. Ezek ugyan az utándolgozottaknak mögötte állanak, de azért mindegyik beszédben felragyog a lélek gazdagsága, a kebel vallásos hite; és ezen magasabb színvonalon egyik-másik mindvégig megmarad, némelyikben meg, mintha az iró kifáradt volna, a szépen kezdett
