Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-05-24 / 21. szám
325 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. eszményi irányzattal, a mely az egész emberiségre kiterjeszthető és mindenki által felfogható alakjában, a vallásos hitben és az egyházi élet gyakorlásában, nyilatkozik. A szellemi és erkölcsi világnak épen úgy meg vannak változhatatlan törvényei, mint a természet világának, a melyektől annak fejlődése, haladása, virulása függ. És ha már a természeti élet fejlődésének az anyagi feltételeken kívül még van egy láthatatlan feltétele, a melegség: ép ilyen láthatatlan, mintegy érzékileg észrevehetetlen feltétele a szellem világ életének a vallás. Igen is a vallás, egy legfőbb szellemi öntudatos lényben vetett hit, a szellem világ napja, a mely éltető meleget áraszt mindazon munkákra, tevékenységre, intézményekre, a melyeket az emberi ész és tapasztalat az emberiség anyagi és szellemi jólétének előmozdítására létesített, vagy valaha létesíteni fog. Elképzelhetetlen, hogy mivé lenne az ember, az az alapjában önző lény, mivé lenne az emberi társadalom, ez az okos állatok serege, ha minden tevékenységénél ott nem szerepelne a vallás, a mely tettének eredményét nem csak sajét ösztöneivel, de egy a világ felett álló öntudatos lény parancsával is össze méri ? Hatástalanokká lennének a legokosabb polgári törvények, ha a vallás nem szensesitene a szeretet által azokat az emberi szívnek csak az isten eszméje által hozzá férhető rejtekében; a létért való küzdelem vadállatképen állítaná szembe egyik embert a másikkal, ha a vallás nem oltaná be a mennyei atya tiszteletét, a kinek mindnyájan egyenlően gyermekei és igy egymás között testvérek vagyunk; rémuralommá lenne a többség uralma, a mit eddig az államszervezetre nézve az emberi ész mint legüclvösebbet kigondolt, ha az ember akaratának isten akaarata nem képezné áthághatlan korlátát. A vallásnak, az emberiség ezen eszményi életének ápolása, hivatása már a lelkészeknek; s igy az ő hivatása az egyéni, a társadalmi és állami életben egyik legszebb és legfontosabb hivatás. IILássuk tovább, mily boldog az, a ki a hivatás teljesítésében elmondhatja: „Atyám elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy elvégezzem.“ Igaz boldogságot, igaz lelki nyugalmat e' földi életben az embernek csak a kötelesség hű betöltése adhat. Ezért az emberiség nagy családját tekintve a boldogság terjedése arányban áll azok számával, a kik a kötelességet felfogni képesek és annak betöltésére megkivántató anyagi és szellemi erővel és akarattal rendelkeznek. Nem lehet boldog családapa az, a ki kötelességét mint családfő nem teljesiti a család tagjai irányában; nem lehet boldog a társadalmi életben az, a ki a reá váró kötelességeket elhanyagolja. Megcsalja magát, megcsal másokat, ki a boldogságot más utón keresi, mint ezen az egy biztos utón, mert egy régi írónak teljesen igaza van abban: hogy az erénvnek, a kötelesség teljesítésének nem jutalma a boldogság, de ez maga az erény. Kötelességeinket azonban akárhányszor magunk szabhatjuk meg saját belátásunk szerint, akárhányszor mások szabják meg saját igényük és érdekük szerint s a kik azt megszabhatják, azok annak teljesítése alól fel is oldhatnak, valamint a teljesítésért meg is jutalmazhatnak. Más részről, ha az emberek magán és társadalmi tevékenységét nézzük, akár hány ember kötelessége csak csekélyebb jelentőségű, saját személyüket érdeklő anyagi 32_6 javakra vonatkozik. De azoknak kötelessége, a kik a vallás dolgaiban forgolódnak, Isten igéje által szabatik meg, s abban a körben, a melyben működnek, úgy kell magukat tekinteni, mint Istennek és az ő egyszülött fiának az Ur Jézus megbízottam ak. Ezeknek működése nem csekély jelentőségű anyagi dolgokra vonatkozik, hanem kihatással van mindig Isten földi országára, az anyaszentegyházra. Azért nekik szólanak a parancsolatok általában is mint a többi híveknek, de szólanak különösen azok a parancsolatok, melyek az egyházi szolgálat teljesítésére vonatkoznak. Mert nekik mondá az Ur Jézus, hirdessétek az igét mind alkalmas, mind alkalmatlan időben. Legeltessétek az Istennek seregét, mely a ti gondviseléstek alatt vagyon, gondot viselvén arra, nem kényszerítésből, hanem örömest. Oh szigorú és nehéz kötelesség az, mi a lelkészekre várakozik, mert sokszor kell megküzdeniök ellentétes áramlatokkal, szenvedniük kell megvettetést, üldöztetést, akárhányszor az elhintett tiszta mag esik az útfélre, a tövis közé, a kemény sziklára. De minél nehezebb és több önmegtagadást kíván a kötelesség teljesítése, annál nagyobb az a bolgogság, az a lelki nyugalom, mely a jól végzett munka nyomába lép. Mily felemelő maga az a tudat, ha valaki elmondhatja, hogy egyedül Isten parancsolatjának engedelmeskedik. Az a tudat képes erőt adni a gyenge emberi kebelbe, hogy szembe szálljon minden veszélylyel, tűrjön minden szenvedést, megaláztatást, de el ne tántorodjék Isten parancsolatjától. Lehetetlen, hogy az emberek közül is a jók, a nemesek, ne méltányolják az Isten igéje ily hű szolgájának fáradozását, kitartását, törekvését, ezektől pedig egy elismerő szó nagyobb jutalom, mint az Istentelenek és ér tétlenek bár mily messze halló hozsánna kiáltása. De ha a földi életben nem követné is illő jutalom a vallás ügyeivel foglalkozó lelkészek fáradozását, biztatásul szolgál az evangeliom: „mikor pedig a pásztorok ama fejedelme megjelenendik, elveszitek a dicsőségnek ama fonynyadhatlan koronáját.“ Ez a jutalom tette erőssé ama legelső vértanútól Istvántól fogva, a ki láta élete utolsó perczében megnyilatkozott egeket, mind azokat, a kik hitükért, vallásos meggyőződésükért szenvedtek; ez tette megtörhetetlenné, szilárd meggyőződésükhöz végletekig ragaszkodókká a mi eleinket és példányképeinket, a gályarabokat. — Lehet-e nagyobb boldogság a földi életben, mintha úgy futjuk meg pályánkat, hogy saját lelkiismeretünk helybenhagyó szózata mellett számit hatunk édes mennyei atyánk kezéből a soha el nem maradó és soha el nem múló jutalomra, ha a midőn a földi élettől megválunk, kedveseinktől búcsút veszünk, nem csak azok őszinte szeretete és szívből érzett hálája teszi nyugodttá végóránkat, kik körülöttünk vannak, hanem elhomályosuló szemeinkre a mennyei boldogság égi fénye előre veti sugarait s ez lehet utolsó szavunk: „Atyám elvégeztem a dolgot, a melyet reám bíztál, most azért dicsőíts meg engémet atyám te magadnál.“ * * Az irás eme szavait, mely nyugodtá teszi az élet végóráját és megkönnyíti a végbucsu nehéz perczeit: „Atyám én dicsőítettelek tégedet, e földön elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy elvégezzek, most azért dicsőíts meg engemet te magadnál“: méltán vehette ajakára mai gyászünnepélyünk tárgya? Vályi Lajos, a perbetei ev. ref. egyháznak 45 éven keresztül hű lelkipásztora, a komáromi ev. ref. egyházmegyének 30 éven keresztül buzgó esperese, a dunántúli ev. ref. egyházkerületnek 21*
