Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-12 / 15. szám
235 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 236 mindegyik osztály számára az évi tananyagot; de a kézi könyv által úgy megkötötte a tanitó kezét, hogy a rendszeres, időrendhez kötött tanitásról szó sem lehet . . . Sőt többet mondok, — s ezt már a fájó érzés mellett szégyenkezve is mondom, — népünk még nemzeti énekeinket sem tudja mindenütt énekelni. A tanterv szerint a tanitó 1876. óta nem köteles többé „nemzeti dalokat“ tanítani. Legeslegtöbb helyen tehát nem tanították még a Hymnust és Szózatot sem. (Bizony, ez szomorú dolog. Szerk.) Igaz, és ez némi örömmel legyen mondva, vannak tanítóink közül többen, kik dicséretre méltó kivételek. A kik lehetővé tették az egyes gyülekezeteknek, hogy bizonyos nemzeties ünnepek alkalmával ma már nemzeti énekeinket énekli a nép. De bizony, kevés helyen van ez így. S hány hely lesz most az ezredéves hálaünnepen, hol a Hymnus és a Szózat helyett majd csak valamelyik Zsoltár fog felhangzani! Kétség kívül, — elkéstünk. És a mulasztást, — a jelenre nézve, — most már nem lehet többé pótolni. A jövő azonban kell, hogy helyrehozza a múlt hibáit. S az Írással szóllva: kinek szálljak és kiket kérjek, hogy hallják? (Jerem. 6: 10.) hanem ha kerületünk tanügyi bizottságát, kinek kezébe van letéve a népiskolai tanítás irányítása. Hogy jó, hazafias magyarokat és értelmes honpolgárokat neveljünk, — ki kell bővíteni a nemzeli történelem tanítását. A haza minden emlőjén felnőtt állampolgártól megvárhatja, hogy ismerje a nemzet történetét. Különösen megvárhatja tehát tőlünk, kik még vallásunkról is azt mondjuk, hogy ez a magyar vallás. A ki Medgyes L. hazafias irányú beszédeit ismeri, emlékezni fog, hogy egyik alkalmi beszédében miként szállt síkra a nemzeti történet tanítása érdekében. „Nem nyújtott — mondja — a közönséges nevelés is semmi oly alapot, melyből a honszeretet kinyílhatott volna. A gyermek, a vallás elvont forgalmain tanult olvasni. A mit elsőben könyvnélkülöznie kellett: Zsidó mythos és történet volt. Ádám és Éva a paradicsomban, — a Kain testvérgyilkossága, — az özönvíz históriája, — Ábrahám házassága, — József története, — Izrael népének Egyptomból lett kiszabadítása, — a Bírák viselt dolgai, — a próféták nevei és jövendölései, — szóval: a Zsidónemzet családi és vallásos történeteMajd a felsőbb oktatást jellemezve, mondja: „ezután a latin nyelv s Róma embereinek életrazja került elő. Ezek a mi alapeszméink; ezek tükrözik vissza magokat jellemünkön s gondolkozásunkon. A „haza“ szent neve, melyet őseink vérükkel szerzének s ennek dicső férfiai: a világhódító Etele, — a honalapító Árpád, — Kálmán, — Mátyás, — szigetvári Zrínyi, — Kemény Simon, — Bethlen Gábor, — Rákóczi stb. stb. csak akkor taníttatnak, midőn az idegen burján a fogékony ifjú lelket már eltölté.“*) S ezzel fejezi be beszédét: *) Igaz, hogy elemi és középiskoláinkban az eddiginél sokkal nagyobb súly volna fektetendő az oktatás nemzeties elemeire. De viszont, a mit ama nevezetes egyházi szónok hazafias felbuzdulásában burjánnak nevez, vallásos és művelődési szempontból szintén mellőzhetetlen. Csak annyi áll tehát, hogy mellettük, vagy kedvükért nem szabad elhanyagolni a nemzeti tárgyakat. Szerk. „bizony kedves, hazámfiai és leányai! ideje már, hogy egyszer haza jöjjünk! Mert valóban, ha a múltakat elgondoljuk: hogy a négy folyó közt fentmaradt még a magyar név, ezt egyedül az Isten minden érdemünkön kívüli, csudálatos gondviselésének köszönhetjük. Még egyszer azért mondom: bizony kedves hazámfiai és leányai! ideje már, hogy egyszer haza jöjjünk!“ Szinte ötven éve már, hogy a lelkes pap ajkain e szép beszéd elhangzott. Azóta született meg az 1868. évi iskolai törvény, állami és felekezeti tanterveink, és ime: mind e mai napig is csak ott vagyunk, hogy Medgyes szavaival, épen a milleniumi napok alatt, minden búsmagyarkodás nélkül elmondhatjuk: „bizony ideje már hogy haza jöjjünk!“ Ideje, hogy a nemzeti történet sikeres tanításának mikéntjéről komolyan gondolkozzunk. Bar a kon Yi Kristóf. Az egyiptomi tanulmányút. (Folytatás.) Miután a keresztyén vallás terjedésével sem a keleti görög császárságnak, sem az alexandriai püspökségnek és más főpapoknak, kik az egymás ellen folytatott legelkeseredetebb hitvitákkal voltak elfoglalva, nem állott érdekében a régi műemlékek falain, oszlopain és kapuin levő hieroglificus feljegyzések, történeti alakok, meg Istenek megőrzése és megmagyarázása, sőt inkább minden törekvésők oda irányult, hogy mind az, ami a régi egyiptomi vallásra vonatkozott, minél hamarább eltöröltessék a földszinéről: azért azokon a hatalmas kőfalakon, oszlopokon s a régi templomok maradványain levő írások mint a világ legnagyobb talánya, maradtak ránk a késő utókorra, s csodálattal és elismeréssel töltöttek el a régiek iigyeségök és végtelen szorgalmuk iránt. Ezek az írások, följegyzések sokat szenvedtek az alkotók után következő rongálok pusztításaitól, mert a szép dombormtivek mind le vannak vakarva, fejszével s baltával beütve. De mégis a régiek a győztesek, mert a képrongálók mintegy belefáradtak a rongálásba, annyit teremtettek a régiek, mintegy számítva az utáuok jövő nemzedékek ellenséges indulatára, hogy úgy is fennmaradjanak följegyzéseik. Herodotost mondják a történelem atyjának, ezek a kőfalak pedig a történelem legrégebbi lapjai, meg a papyrus tekercsek, melyek fennmaradtak. Ezeknél régebbiek csak a föld rétegei, melyekben állati és növényi maradványok vannak eltemetve, mint meg annyi hieroglificus betűk, melyeknek ismerése a föld történetével íoglalkozó geológust képessé teszi annak meghatározására, hogy melyik korszakból való az a mészkő vagy homokkő, miből ezek az épületek felépültek és a mi az ötezer éves pyramisok anyagát képezi. A rosettéi és philaei kőtáblák hieroglificus följegyzéseinek vizsgálása alkalmával föltűnt, hogy hosszúkás
