Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-03-24 / 12. szám
78] DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 182 Mi kell nekünk. A dunántúli prot. lap 9-dik számában megjelent az orsz. lelkész özvegy árva gyámoldai intézet szervező bizottsága méltóságos elnökének alapszabály tervezete. Az olvasó közönség örüljön e, busuljon-e? nem tudja! Örül, mert elvégre főemberei is érdeklődnek a nyomorban tengődő szegény prot. papság sorsa iránt, s kezdik észrevenni hogy naponként kevesednek, fogynak a szép. de tövises pályára lépő vitézek, s egynémelyik széttépi bánatában a sok évi nyomorral szerzett papi diplomát, midőn látja a szabadválasztás áldásos (! ?> következményeit, hogy az ő számára, kinek szép talentuma, de szerény szónoki tehetsége mellett nincs mire várni, úgy szólva minden elveszett. De ölül közülünk egy némelyik, ki már a családi erős kapcsok folytán nem léphet más pályára, örül, hogy valahára teljesedésbe megy az Ur mondása; „hagyd el a te árváidat, eltartom őket, és a te özvegyeid én bennem vessék reménységöket“. De ború száll az iró homlokára, ki már 35 év lezajlása után csak a jövő században látja teljesedésbe menni az Ígéretet. Neki még imádkozni kell öt év küzdelmeiért, hogy nyugodtan nézhessen az övéire! Mert a 6. §. szerint öt év tekintetik a belépőre jogérvényesnek. Nem jól van ez igy! Bis dat, qui cito dat. Miért ne lehetne öt év előtt is a gondviselésszerü intézmény javaiban részeltetni egy szegénységben e hagyott özvegyet?! Legyen hát százforint az 5 év eltelte alatt elhalt özvegye számára évenként a menyei balzsam, ez is meg fogja őt menteni a rája váró nyomortól! Mert hogy a III. IV. osztályba sorozott papok nagy része nem hag3That egyebet, mint nyomort örökségbe, azt nem tudják s el sem hiszik jobb jövödelemmel biró lelkésztársaink. Én számokban mutathatom meg, hogy tisztességes ruhában járó világi uraink társaságában megjelenni bátorkodó, szerény háztartással élő, az irodalmat csak kis részben is pártoló, a gyülekezeti szegények irányában jótékony kezekkel forgolódó III. s IV. oszt. pap, a mai viszouyok közt, év végével, a plus és minus egybe vetésekor, szomorúan tapasztalja, hogy adóssággal kell átmennie a másik esztendőre. így történik aztán, hogy egy némelyik özvegy a rámaradott tartozásokat a jelenben működő egyházmegyei gyámoldák 20—3o frtos osztalékával törlesztgetí, hogy elhalt férje nevét szenny ne mocskolja. így volt eddig, igy lesz még öt évig. Megsiratni való állapot! A tanítói orsz. gyámoldánál sem volt öt év terminus vagy halogatás, de azonnal értékesítette könyeket törlő, árvákat vigasztaló, azok nevelését, taníttatását előmozdító 180—200 írtig menő pénzbeli segélyezését. így történik már, hogy nem tudok a sok tanítói özvegy közül (itt Somogybán) egyet se, kinek cseléd kenyéren kellene szégyenleni elhalt férje néptanitói szép állását. Megszoktuk mi azt, hogy lehet a kevéssel is becsületesen megélni! De midőn elgondolom a nagy fejtöréssel járó jóakaró igyekezetei az orsz. gyámolda felállításában s hiányai mellett is elismerem s méltánylom főpapjaink jóakaratát, még sem tehetem azt, hogy ki ne mondjam, ne kiáltsam, akár a háztetőkről ne prédikáljam, hogy nem gyámoldai alamizsna, de fizetésjavitás kell nekünk, ha élni akarunk! Országos segély! Ezt kegyeskedjenek tudományos bölcsességü, nagy tekintélyű, befolyásos főpapjaink és világi gondnokaink a Konventen a Konvent által eszközölni és követelni az országtól az ország házában, hol megértik, s érzik a szegény, jobb sorsra méltó alpapság keserves állapotát. Megértik igen is azok, kik tudják szeretni a hazát, tudnak lelkesedni a Haza minden felekezetit hív munkásaiért, kik elég bátrak nem Bocskay Bethlen villogó fegyverével, de az ész, a szó hatalmas erejével ki ál lani a világ előtt s követelni a 48-iki törvények ide vonatkozó igéinek valahára testet öltését. Hála a gondviselésnek! római vallásit képviselőink ajkáról hangzik az, a miért sóhajtunk, míg ott az ország házban magos helyeken ülő saját véreink a prot. képviselők a vallási ügyek tárgyalásánál többnyire hallgatással tüntetnek. Pedig mindig igaz marad, mig a világ világ lesz „néma gyereknek anyja se érti szavát.“ Van egy bizonyos madár, mely sülve repül. Ugye ezt várjuk mi már rég óta? Nagy dolog alacsony helyről kiáltani. Ki beszélni akar, az lépjen magasra. De a gregariusok közül találkozik-e ismét egy Péntek, ki az erdős völgyes szép haza alacsony helyerői bátorkodott megfőni a riadót s ébresztgetni a lethargies álomba merült társakat, az alvó Izraelt?! Derék Péntek, nevedben hordád végzeted! így jár a közlegény! Lelkesülésed, bátorságod emlékezetünkben él. Innen a Dunántúlról is jöttünk zászlód alá (oh be szép kevesen !). Budapesten a már boldog emlékezetű aggpásztor 0. I. a Babyloni vizeknél kesergő Izraellel hasonlitá a fekete, keserű kenyéren tengődő szegény magyarhoni prot. papság életét! 0 mint jó pásztor ismerte mája helyzetét, mint Esperes ismerte a papi házak nyomorát. Azért örült mint Simeon, lelkében, hogy megérte életben az alvó csontok megelevenedését, ébredését. A diplomatia embere K. A. tanár s képviselő ki vette a kis vezér kezéből a zászlót, s összegöngyölité. Várjatok! Várni!? No igen, dum defluit amnis. Ha Botond bárójával döngetnénk is az érckapukat, nem lenne szégyenünk, mert az Ur Házáért tennénk és tesszük. Nem-e nékünk szóll az idvezitő: „zörgessetek és megnylttatík, kérjetek és megadatik“. Fizetés javítás, országos segély kell nekünk minden III—IV. osztályú ekklesíákban stb. Az 500 forintnak megfelelő gabona, széna, fa fizetés kiegészítése 1000 írtra. Akkor hiszem, nem fog a hatóság 6—10 írtra menő gyámoldai tartozásért 30—40 papot exequálni. — Nem mutatja-e ez a szegény, tarthatatlan helyzetet? Akkor hiszem, több előfizetője lesz kerületünk hivatalos lapjának is ; többen leszünk, s megbeszélhetjük itt örömünket, bánatunkat, s ki ki a mint vette a talentumot, azzal kereskedhetünk, s nagyobb erővel építhetjük az Isten országát, melyért imádkozunk naponként, s melegebb kezekkel törölgethetjük a sirók könyeit! Nem gyámoldai alamisna, de országos segély, fizetés j&vitás kell nekünk. Ezt kérjük, ezért imádkozunk! Carolus. 12*
