Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-03 / 5. szám

77

DÚNANTŰLI PROTESTÁNS LAP

78

Azért elébb azon óhajáról kell lemondania az egyháznak, hogy két papot tartson, majd arról is, hogy a pápai főiskolát egyedül maga a református egyház tartsa fenn- Ezzel a hamvaiból feléledt iskola életében azon változás állott be, hogy a kerület tulajdonába ment át az 1797-ik évben. Az innen lefolyt időt ismét részekre osztják a szabadságharcz és az alkotmány visszaállítása, mely szakaszok közül a legelső az ébredő Magyarország korába esik, azon korba, a mely tudatára ébredt annak, mennyire elmaradtunk más szerencsésebb európai államok miveltsége megett. Mi természetesebb, mint hogy első sorban az iskoláknak kellett tudományos színvonalukat emelniök, s e törekvés a pápai ref. főiskola ez időbeli történetében is híven visszatükrözik. Uj meg uj tanszékek lesznek alapítva iskolánkban, s az iskolai törvények, s rendszabályok is gyors egymásutánban nyernek újabb meg újabb átdolgozást. Az ébredés korát a szabadságharcz követte, s dicséretére a 48-i ifjúságnak, főiskolánk történetébe is beírtak egy külön szakaszt az iskola ez időbeli növendékei. Azután minden elveszett, s az országban idegenek garázdálkodnak a koimányon, s az uj szakasz cime iskolánk történetében is a Thun-rendszerrÖl beszél. Még az alkotmányos kísérletek is befolyással vannak iskolánk történetére. Felszabadulván a Thun rendszer alól, minden jót remélve, jogakademia, majd tanitóképezde felállításával tesz az egyh. kerület kísérletet, ezek rövid élet után megszűnnek, a kísérlet nem sikerült, s fájdalommal sóhajtjuk utánuk Phaedrussal „non te destituit animus, séd vires meae“, — s megmaradnak a főiskolának azon alkatrészei, mik kezdet óta ennek magvát képezték: a gymnázium és a theologia.

Ezen korszakokra osztható fel a pápai ev. ref. főiskola negyedfélszázados történelme, iskolánk nem csak szolgálja az évszázadok folyama alatt a magyar hazát, hanem osztozik annak jó és balsorsában egyaránt,

»Titkon kisérte lépteit mindegyre hiven,

Nem mint az árny az utazót csak jó időben,«

s ezt feljegyeznünk régi jó iskolánkról olyan jól esik.

Kis Ernő.

NECROLOG.

Andor Pál komárommegyei Nagy-Tanyon 48 évig tartó néptanitóí pályájának véghatára bevégződctt a folyó hó 17-én felette tartott gyászszeitartással, mely gyászünnepély s életvégről alulírott, mint pályatársa, kívánom e becses lapok érdemes olvasóit tisztelettel értesíteni.

E szertartáson több tisztelő pályatársa, a lelkészi karból a közelebb lakók, s vallás különbség nélkül az az egész község lakosai, az egész gyülekezet — melynek az aggokat kivéve, minden egyes tagját kik még élnek, ő táplálta az életvizével, tanítván őket a vallás- s élet igazságaira — megjelentek, hogy lerovhassák a tisztelet és hála adóját, gyász koszorút tévén elhunytuknak koporsójára a kedves gyermekek, egyházi elöljáróság s hálás tanítványai.

Andor Pál született Kamocsán (Kom. m.) egyszerű polgár szülőktől az 1825-ik évben, iskolái bevégzése után rövid ideig mint segédtanitó működött a némái ev. ref. egyházban, honnan a nagytanyi ev. ref. egyház által megválasztatván rendes tanítóul, itt egyhuzomban 48 évig működöttt, előbbi években mint jegyző és tani tó, — de ő mint hivatott apostol, a rendszerváltozással a jegyzői tollat letévén, a tanítói állást tartotta meg. s abban tündöklött mint égő fény, élte utolsó pillanatáig, csak 3 hétig zárta őt ki a súlyos betegség — úgyszólván, úgy égett el mint gyertya nehéz pályája oltáránál.

Gyász beszédet tartott felette az egyház ifjú lelkésze Nt. Bajcsi Gyula űr, ki hogy mily hangon szólt a kiérdemlik mindenkor a haladó korral igyekvő elhunyt felett. — tanúja az, hogy a fokozódó, szívhez szóló remek beszéd alatt nem maradt szem könyezés nélkül. — E gyászbeszéd az érzelem világából lassanként át hozott a fényekhez, a mai kor szellemi követelményeihez, ecsetelvén azon igazságot, hogy a mai kor néptanítójának, haladni kell a korral, folyton tanulnia kell, mert pályáját hűen, igazán nem töltheti be. E gyász beszéd nem sablon szerű, rideg, semmi essentia nélküli rideg szóhalmaz, hanem valódi lélekemelő, fontos tanulmányokat felölelő érdemdús beszéd volt; s mi a legfőbb, a szónoknak tiszta szívből eredő sajgó fájdalom érzete volt, — az elhunyt segéd pályatárs felett, — azon benső érzelemé, mely siró fájdalmat hangoztat utoljára az elvesztett, a kípótolhatatlan felett, kit munkájában többé nem szemlélhet, ki őt végtelen fontos munkafeladatában őrködő munkásságával nem segítheti, — nem lessz többé a kitartó ernyedetlen szorgalmú segédtárs, ki öt eddig oly hiven segítette.

Mert mi a tanító az egyházban, a községben és a társadalomban? óly ékes szavakban s kézzel fogható hiv példákban igazolta az ifjú lelkész e tételeket, hogy lehetetlen meg nem győződnünk annak igazságáról, hogy egy hivatását hűen betöltő tanító az ő életnapjával — lelkészével, karöltve mily hatással lehetnek a társadalom jelene s jövőjére egyiránt. Ez iker munkásság pedig a. gyengéd egyetértés, az elismerő példás együtt haladás* munka tisztelet, s folytonos életvídor munkássággal érhető el.

Hálás köszönettel érintvén e pár halvány vonást, most még szólok az elhunytnak családi s hivatali körülményeiről. Elettársa a hiv nő, ezelőtt 7 évvel eltávozott a minden idők utján, elpihenvén ott, hová várta élettársát is, hogy most egyesülhessenek. E szentelt helyre zokogó fájdalommal kisérték: fia Gyula, alistáli községi körjegyző, neje s kedveseivel, a szerető kis unokák, két férjezett, s két fel nőtt leányai, kik a szenvedő aty7ának ápolói valának.

E boldogul elhunyt hosszas pályája alatt a szó valódi értelmében prot. néptanító volt, folyton odaadással működvén a rábizottakban; ápolta, nevelgette saját kedveseit is, az egyház által nyújtott csekélyke évi fizetéséből, sokszor nélkülözések között is, de mégis igyekezete hajótörést nem nzenvedett, úgy nevelvén a rábízott isten« adományokat, kedves gyermekeit, hogy7 azok, ha csak le-