Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-15 / 50. szám

795 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 796 pokoli kínzásokat, a melyekkel a római gyűlölet hitük megtagadására akarta őket bírni. Tüzesitett harapófogó­val szakítani ki a nyelvet, különösen prédikátoroknál, kö­zönségeden alkalmazott büntetés. Hogy a tüzbalált minél kínosabbá tegyék, az arra Ítélt szegény áldozatot előbb vérig korbácsolták úgy, hogy czafatokban lógott testéről a bőr, a szíj vagy korbács által hasított sebrt kénnel és sóval tömték tele, s azután vas lánczra kötözve forgat­ták lassan a tűzön. Efféle kínzásnak ép úgy ki volt téve gyemnek, nő, aggastyán, mint meglett korú férfin. Számuk sincs azoknak a hős hitvallóknak, a kik azokban az évek­ben ily halálnemmel múltak ki. Ezer meg ezer embert ve­tettek tömlöczbe, vagy hurczoltak törvényszék elé a II Ferencz és II. Henrik által kiadóit parancsok következ­tében, a melyek még sokkal kegyetlenebbek voltak, mint az I. Ferenczféle, általunk már előbb említett edictum az eretnekek ellen. Nemcsak a törvényszékek — világiak és egyháziak — dühöngtek pedig akkor hitrokonaink ellen, hanem féktelen gyújtogató banditák is, kik vad fanatiku­sok által vezettetve, vadállatokként barangolták be Fran­­cziaországot, különösen annak déli részét, a reformátusok életére és vagyonára áhítozva. Egy nemes ember, Mouchy Antal inquisitor és Armagnac bibornok voltak a vezetőik, kik számtalan égbe kiáltó gazságot követtek el a refor­mátusok ellen Poitiers, Toulouse és Aix városokban. És kit terhel a felelősség a reformátusokon elkövetett ezen embertelenségekért — a kik mint ezt a parlamentben is elismerték, sakkal szigoruabb erkölcsi elveket vallottak mint a romlott királyi udvar —? Mint I. Ferencz alatt, úgy most is fanatikus római papokat, kik a királyokat folyton vérengző parancsok kiadására ösztönözték, de a kikkel most egy királyi ágyas is szövetkezett, hogy a le­gyilkolt protestánsok elkobzott jószágaival szaporítsa va­gyonát. Akkor is egy bibornok állott rossz dámonként a go­nosz üzelmek hátterében: Lotharíngiai Károly bibornok. Elődjének Tournon bibornoknak méltó utódja óhajtván lenni, a reformátusok üldözésében még annál is nagyobb tevékenységet fejtett ki. Midőn azonban a királyokat a reform átósok üldözésére sarkalta, buzgólkodásának indító oka nem annyira a fanatismus volt, mint inkább az ura­lom — és hírvágy, mert ezen üldözésekkel arra töreke­dett inkább, hogy növelje hatalmát, szaporítsa vagyonát, nem csak a maga vagyonát pedig, hanem családjáét, a Guisekét. a lotharíngiai herczegi ház azon ifjabb ágáét, mely magát a Karolingoktól származtatta, az. uralkodó Yalois királyi házát jogbitorlónak tekintette s titokban a trónra törekedett. Hogy a fanatikus néppel megkedveltes­sék magukat, a bibornok és testvére Guise Ferencz, a királyi hadseregek tábornagya, élére állottak a reformá­tusok elleni üldözésnek. Az üzlet, a melyet ezzel a ke­resztes szerű hadjárattal csináltak nem volt épen rossz ; nem kevesebb mint 12 püspökség és érsekség jövedelmét kaparitotta egymásután magához a bibornok ur; az ál­lam ügyek tulajdonképeni intézője ő volt, a hadügyeké meg a testvére. 8okkal jobban járt azonban, már a mi a pénzügyi szempontot illeti, a harmadik szövetséges, a ki­rályi ágyas, Valentinois herczegué — előbb Poitiersi Di­anának hívták s boldogult Brégé urnák volt az özvegye—, a kit II. Henrik atyjától I. Eerencztől örökölt; ekkor azonban még jobban előtérbe jutott, mert szövetkezve a szemes Guisekkel, közei közé kaparitotta úgy az állam­ügyeket, mint a reformátusok üldözését. Buzgalmának és fáradozásainak jutalmául királyi kedvesével a protestán­soktól elszedett vagyonból magának adatta azt, a mi edic­­tumok szerint az eretnekek vagyona elkoboztatott s rész­ben a följelentőknek adatott, részben az államra szállt. Minden franczia polgár köteles volt az általa ismert eret­nekeket följelenteni, a papok folytonosan ösztönözték őket erre; akkor tehát ha valaki az inquisitio kópéjává sze­gődött, künnyü szerrel meg lehetett gazdagodnia. Elképzel­hető, hogy a kivégzett sok ezer protestáns vagyonából mily szép összegnek kellett volna az állampénztárba be­folyni, a mehnek legnagyobb része Valentinois herczegué pénztárába vándorolt, a kinek királyi kedvese ezt egy­­szer-mindenkorra oda ajándékozta. Az eretuekiildüzés és gyilkolás tehát akkor igen szépen jövedelmező kereset volt mindenkinek, az egyszerű polgárnak úgy, mint a ma­gasabb társadalmi állásuaknak. Az udvari főemberek, par­lamenti elnökök inquisitorok és Valentinois herczegué az eretnekektől elkobzott pénzt egyszerűen zsebre vágták.—­­Liset parlamenti elnök és Morin a kegyetlen inquisitor néha egy egész városnak, mely az eretnekség gyanújába keveredett, sőt egesz tartománynak a vagyonát előre ma­guknak ajándékoztatták. Az emberi természet legközönsé­gesebb szenvedélyei: uralom- és péuzvágy, vérszomj és vad vallási dühöngés szövetkeztek tehát, hogy frau­­cziaországi hitrokonainkat megsemmisítsék. Minő kép l Egy könuyelmü, csak a maga mindenható hatalmának nö­velésével s érzéki szenvedélyeinek kielégítésével törődd király, egy hasonló szenvedélyektől s még hozzá féktelen birvágy által vezetett ágyas, és egy ugyanazon szenve­délyektől sarkalt magas nemési család, a Guiseké : ezek hárman fogtak össze, hogy a protestantizmus megbukta­tásával növeljék hatalmunkat, töltsék meg pénztáraikat. A „hit“ mind a háromnál csak ürügy, csak eszköz go­nosz czéljaik keresztül vitelére. Nem a tiszta meggyőző­désből fakadt ősztinte, tiszteletreméltó vallásos lelkesedé» vezérelte őket, hanem gonosz szenvedélyek, melyeket a hit álarcza alá rejtettek. Ezek voltak tehát a feneketlen mélységből fölszállt azon gonosz lelkek, a kik francziaor­­szági hitrokonainkat agy el meg elkinozták, hogy azt szó­val kimondani sem lehet. A legnagyobb állhatatosságra, a legkitartóbb bátorságra voltt tehál szükségük, hogy meg ne semmisüljenek, a mi nem is ellenségeiken múlt; mert a Guis jk és Diána asszony folyton ingerelték a királyt ellenük. Az ő munkájuk volt az a kegyetlen királyi ren­delet, mely a reformátusok üldözését minden rendű és rangú alattvalónak kötelességévé tette s ide vonatkozólag még szabályokat is állapított meg. A Guisek munkája volt a II. Henrik által 1551-ben kiadott Chateaubríandi edictum, és a II. Ferencz által 1560-ban kiadott két edic­tum, a melyek a legszigoruabban meghagyják az egyházi és világi törvényszékeknek az eretnekek minden kímélés nélküli üldözését, az alatvalóknak pedig, hogy az eretne­ket följelentsék, s ezért oda Ígérik a bevádlónak az eret­

Next

/
Oldalképek
Tartalom