Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-08 / 49. szám
771 DŰNANTŰLI PROTESTÁNS LAP 772 zsinat. A mi egyébiránt nem ia csoda, mert sem a zsinat zöld asztalánál nem ült olyan egyén, ki 300 frtos lelkószi hivatalban volna, sem pedig canonica visitatió teljesitésére olyan nem küldetik, hanem olyan egyén, kinek az efféle dolgokról nem hogy tapasztalata, de még fogalma sincs. Nagy igazság van abban, a mit a zsidókhoz irt levél II: 18. olvasunk a Krisztusról: „mivelhogy szenvedett, mikoron megkisértetett: azoknak is segitséggel lehet, a kik megkisértetnek.“ Tiz évvel később Ferenczy Gyula krassói ref. lelkész e tárgygyal összefüggésben már igy ir: „Ennek megteremtésére a budapesti zsinat volt praedestinálva. Egy meddő zsinat, melyet egyfelől opportunizmus és kislelküség, másfelől nagy lárma, és semmi eredmény jellemeztek, s mely egyetlen termékeny eszméjét, a prot. egyetem eszméjét is csak kínjában szülte. Hatalmas világi uraink túl loyalisoknak, felfelé tekintgető állámférfiaknak mutatták magukat és alázatosoknak és serviliseknek a papok. Megható egy látvány! A régi kuruczok utódai labancz kiadásban, a nyakas kálvinista papok udvarképesen, módosán hajlongani tudva. 8 mind a két részről a kormányon lévő politikai párt s a kormány iránti óvatos kimeletesség és lábujjhegyen járó kölcsönös csititgatás. 8 ez, mikor régen vérező sebek gyógyításáról lett volna szó. „Csitt“ mert a kormánynak kellemetlen. „Lassan,“ mert a kormány majd adni fog. Valóban itt nem nagyon bíztak az emberek magukban és az igazságban. Itt mindent mástól vártak. Egy országszerte alkalmazandó új adórendszerről alig volt valami szó. Ennek hamarosan nyakát szegte nagv birtokos uraink praedominans helyzete a zsinaton, s a telhetetlen papzsáktól való félelem talán; az egyházi képviselőknél meg az, hogy féltek nekik alkalmatlanoknak lenni és nem volt meg náluk az őszinte bátor szókimondás erénye.“ (Javaslat a belhivatalnoki fizetések egyöntetű rendezéséről és az ev. ref. egyházak anyagi megszerzéséről. 4. 1.) Péter Mihály az Örálló 1895. nov. 20. 95. számában ugyan e tárgyról szólva s a kívánatos megoldást az 1848, XX. t. ez. végrehajtásától várva, a húzás-halasztás folytán támadt keserűségének e szavakban ad kifejezést: „Én a kormány jó indulatát a prot. egyház iránt (talán csak a lelkészei iránt?!) sehol se látom. Vájjon nem mesterfogás volt-e, hogy a prot. egyházak szükségleteinek bemutatását az egyházpolitikai javaslatok tárgyalásakor kérték be. A ki a fedezésre gondol, nézzen végig a budget számadatain . . . Nekünk tehát nem elég vakon a kormányra bízni magunkat; még a konventre se bizhatjuk vakon magunkat, mert azt a szabadelvű párt korifeusai vezetik. Alkotni kell egy közvéleményt, mely követelje az 1848. XX. t. ez. megvalósítását.“ íme e keserű kifakadások világosan mutatják, hogy a dolog kezd elmérgesedni. A biztatásokba, Ígéretekbe bele unt már a nyomorgó papság; azok többé már nem nyugtatják meg; ellenkezőleg: boszantják! Mi következik ebből? Más semmi, csak az, hogy tenni kell már e tekintetben is valamit. De hát mit, hogyan ? Ez a kérdések kérdése. A feleletet illetőleg még nincs egységes, határozott közvélemény. Ezt kell első sorban megteremteni. Az aztán majd viszi, magával sodorja azokat is, a kik kishitű tétlenségben töprengenek. Vizsgáljuk meg az ajánlott módokat s a mi legjobbnak látszik, azt fogadjuk el. Hajói omló löszein, Stettner Ignácz egyházkerületi tanácsbirú ur a IV. osztályú lelkószi állomások jövedelmének felemelésére azt az indítványt tette egykor, hogy állíttassák fel egy közpénztár; ebbe űzessen évenként minden I. osztályú egyházban levő lelkész 200 irtot, a II. osztályú egyházban levő lelkészek 100 irtot; a kik III. osztályú egyházban vannak, azok ne fizessenek, de fizetésük javításaként ne is kapjanak semmit. Az ily módon összegyűlt pénzösszeg a IV. osztályú egyházakban működő lelkészek közt osztassák fel. Ebben az indítványban dicsérendő az az igen helyes czól, hogy az egyenlő képesítéssel biró egyének lehetőleg egyenlő fizetésben részesüljenek; hogy a mélység és magasság kiáltó ellentétei keresztyén részvéttel lehetőleg kiegyenlítessenek. Ez az indítvány azonban — eltekintve egyebektől — már csak azért se léphetett életbe, mert csak a IV. osztályú lelkészek lelkesedhettek érte. A III. osztályú egyházakban levőket már kekevéssé érdekelte, a többieket meg épen megijesztette. (Folyt, köv.) Kis József.
