Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-10-27 / 43. szám
679 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 680 Van az emberben valami; ami azért ha a jót; igazat gondolja, akarja, cselekszi: megnyugtatja; ha ellenben a rosszat, igaztalant gondolja akarja és cselekszi: kárhoztatja, nyugtalanítja. Ez a jutalmazó, megnyugtató és büntető kárhoztató biró az emberben a lelkiismeret. Ezt a fenséges hatalmat az ember magától el nem vitázhatja, parancsát figyelmen kívül nem hagyhatja, büntető vagy megnyugtató szavát mindenkinek meg kell hallani. Ennek a hatalomnak az ember nem parancsolhat, hanem ez parancsol nekünk; nem utasíthatjuk rendre, hanem az igazgat és büntet minket, nem felette, hanem alatta állunk. A lelkiismeretben aligha az ember szól magához, aligha az emberi szellem maga Ítéli meg a maga gondolatait és cselekedeteit. Az ember észszel, okossággal felruházott erkölcsi lény. Az ész az a felséges tehetsége az embernek, melylyel az igazságot mind az isteni, mind az emberi dolgokban vizsgálja, nyomozza és megismerni igyekszik. De az kétségtelen, hogy az ész kezdetleg nem több, mint szellemünknek minden tartalom nélküli ereje, potencziája, mely azokban, melyekre dispozicziója van, ha termel is bizonyos eszméket, de ismeretre csak lassanként, a külvilággal és a történelemmel érintkezése által jut és szellemi tartalommal magát csak lassanként tölti meg és ismeretei csak egyéni subjektiv ismeretek. Az emberi észben ott van valami felsőbb lénynek eszméje, melyet az ember magától elvitázni, bármint akarja is, nem tud. Visszatér ez az emberi észbe mindannyiszor, valahányszor azt okoskodással magától el vitázni akarja. Ez azt mutatja, hogy egy felsőbb lénynek eszméje az emberi észben nem magának az emberi szellemnek gondolata és terméke, mivel különben ez eszmét magától eldobhatná, szellemét ettől megszabadíthatná. Mivel az ember ez eszmétől bármint akarja is, meg nem szabadulhat, ‘azt kell feitenui, hogy egy felsőbb lénynek eszméje, egy felsőbb lénynek gondolata az emberi szellemben az a kapocs, melylyei egy felsőbb lény magát az emberi szellemmel folytonos összeköttetésben tartja. Az istennek az emberi észben eredetileg benne levő eszméjével az ember vallásos lény. Az istent az emberi ész, mivel érzékeink alá nem esik, megismerni nem képes, hanem hiszi, hogy nem csak az észbon, hanem az észen kívül is valósággal létezik. A hit az az orgánuma az emberi léleknek, melylyei közvetlenül tudja azon dolgok valóságát, melyek csak is szellemünk látkörébe, érzéki tapasztalataink alá pedig nem esnek. A hit átvezetője az emberi észnek egy érzékfeletti világba, a szellemvilágba, melyhez az ember lényegénél fogva tartozik és amelynek ismerete nélkül czélját, rendeltetését az ember meg nem érti. Hit nélkül az ember nem élhet. „Saját létét az embernek hinni kell mondja Hamann, mivel különben az ki nem eszelhető.“ Ha nem hinné az ember, hogy holnap s évek folyamán is élni fog, ha nem hinné, hogy feltett czélját eléri, ha nem hinne egy ránézve kedvező jövőbe : megszűnnék azonnal életmunkássága, s kétségbe esnék. Hit nélkül az ember egy pillanatig sem élhet. Aki elvesztette hitét az életbe, elvesztette életét. Az emberben a természet túl van vive magán, a szellem benne fölibe van emelve a természetnek, ennek ura és szabályozója, hordozója testében mennyei kincsnek, az örökkévalóságnak. Nincsen a földön egyetlen testi képződmény, mely alakjának csodás és jelentős voltára nézve csak távolról is összehasonlítható volna az emberi testtel, de testi életművezeténél fogva mégis a földhöz kötött, nem tiszta tökéletes szellem, mint az isten, hanem korlátolt szellem, az istennel szellemével rokon, vele személyes összeköttetésben van, testére nézve pedig gyermeke a földnek, érző életének központjából a szívből jőnek elő minden erkölcsi és erkölcstelen érzelmek, műhelye ez a gondolat, akarat, szeretet, remény és rettegésnek ; örök hullámzó mérhetetlen tengere szilaj szenvedélyeknek, örvénye a harag és szelídség, vouzalom és irtódzás, bizalom és aggódás kiáltó ellenmondásainak. Közülök választani s életében bármelyiket kimutatni, vau szabadsága, de mindenkor függésben istentől. Az ember szellemével és testi tökéletes szervezetével s az ebből folyó érzéki vágyaival egy csoda alkotás, angyal és ördög egy személyben s egyik vagy másikká, az emberiség áldásává vagy átkává lenni magától függ. Eredetéről bármit gondoljunk s mondjunk is, az csak hit s attól függ, hogy melyik gondolat az, amely az embert az igazság benyomásával ragadja meg. Az a gondolat, hogy természeti fejlődés utján a majomból állott volna elő, azért nem állhat meg, mert igy a szellem az anyagból származott volna, mivel szellemet az emberen kívül egyetlen állatban, a majomban sem találunk. Az állat észrevevő, akaró, emlékező és képzeteket alkató subjectum ugyan, de nem öntudatos, nem magát tudó s ezért nincsen is szelleme. Az állat nem szellemi individuum, mivel nem gondolkodó, magát nem ismeretté tevő, neki nincsen szellemi tartalma, nála a szellemi tartalmat egy idegen szellem pótolja, az élettörvények összege (complexum), melyek nem tőle származnak, melyeket nem is ismer s eszerint akaratizgatásai természeti szükségességgel lesznek. Ezen törvények foglalatját nevezzük ösztönnek. Az állat életmunkássága ösztönszerü életmunkásság, czélos munkásság a czél tudása nélkül, vagy tudott akarása az eszköznek egy öntudatlan czélra. Szellemuélküli állatból a szellemi lény, az ember, természeti fejlődés utján elő nem állhatott. Legtalálóbb, észt és szivet legkielégitőbb az ember eredetéről a szentirásnak az a tanítása, hogz az isten teremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára (1. Móz. 1 ; 26, 27). Mert ebben az az igazság van kimondva, hogy az élet a legmagasabb fokon a személyes lényben az emberben jelent meg ami földi világunkban és hogy ez a személyes élet nem a természeti fejlődés utján állott elő, hanem az isten hozta elő másképen mint egyéb állatokat, szellem hozott elő szellemet, akiben önmagát szemlélje és aki által a világtörténelmet eszközölje. Méltóbb eredetét s magasabb felfogását ennél az embernek gondolni nem lehet. Ez az embernek igaz felfogása.
