Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-01-27 / 4. szám
55 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Kálvin sem átallotta még az evangyéliomi államra s evangyéliomi egyházra is alkalmazni a test és lélekről való régi hasonlatot. így maradt fenn Genf ben a dolgoknak az az összekeverése, hogy a diakónusok nem csak oly pénzeket kezeltek, melyeket ataeács utalt ki, p. o a kórház fenntartására, hanem a diakónusokat a tanács is választotta, természetesen a prédikátorokkal egyetértőleg. A koldulást a hatóság szigorúan megtiltotta s a diakónusoknak kellett gondoskodni minden szegényről, szükség esetén a város által való rendkívüli segélyezés igénybe vételével. De azért mégis mindig egyházi hivatalnokok voltak s nem állami, hanem egyházi megbízatásban jártak el, tehát a diakónusok tartoztak a prédikátoroknak és présbetereknek, minden esetre a városi hatóság megbízottjának jelenlétében, évnegyedenként számot adni működésűkről. Hivatkozással az ős egyház példájára, Géniben a diakónusoknak két osztályát állították fel. Az egyiknek az volt a rendeltetése, hogy a szegények javait t. i. a naponkénti alamizsnát, járadékokat, pensiokat összeszedje, szétoszsza, megőrizze; a másiknak, hogy a betegeket, öregeket, árvákat és szegény utasokat a kórházban ellássa, gondozza. Az előbbiek tehát közönséges gyülekezeti diakónusok (procureurs) az utóbbiak intézeti diakónusok (hospítaliers) voltak. Ezen utóbbi, t. i. a betegek ápolása volt, mint Kálvin alkalmilag megjegyzi, ősidőktől óta azon egyetlen egy nyilvános hivatal, melyet asszonyok viselhettek, — első utalás a diaconissa-intézmény lehetőségére az evangyéliomi égj házban, a nélkül azonban, hogy azt Genfben valósággal fölujitották volna. Kálvin nyomán a francia, vallon, németalföldi zsinatok. a londoni idegenek gyülekezete a szegéryek gondozását gyülekezeti ügyként fogták fel, s elintézésére külön egyházi hivatalt állítottak. Nem csak a folytonos üldöztetésből származó nyomott helyzetük kényszeríti őket arra. hogy, tekintet nélkül az államra, a szegények gondozására különös figyelmet fordítsanak: olyan gyülekezetét, melyben diakónusok nincsenek, szervezett, rendezett gyülekezetnek nem is tekintenek. Nőt az '.568-iki Weseli konvent még azt is elhatározta, hogy ha valahol az igének szolgálatát fölállítani nem lehet, ott Jectorok, seniorok. diakónusok állíttassanak be. hogy igy az egyház összetartassék. Ezen nincs mit csodálkoznunk, a midőn halljuk, hogy Lasco, a kinek a londoni idegenek gyülekezete számára készített szervezetét a Rajna alvidéki gyülekezetek tudvalevőleg példányul fogadták el, mily kiváló értéket tulajdonit a diakonatusnak. „Mivel hogy — így szól Lasco a foima ac ratio tota ecclesiastici minister« in peregrinorum eccltsia-jábau — a mi Urunk Krisztust az ő .szűkölködő tagjaiban nekünk a gyülekezetben elhanyagolnunk nem szabad: legyünk ennélfogva buzgólkodók a szeretőiben, mely nem tűri, hogy testvéreink, kikért az Ur Krisztus épugy ontotta vérét, mint mi érettünk, valamiben szükséget szenvedjenek“. Az az ima, melyet a diakónusok beállittatásakor mondatott el, igy kezdődik: „Ur Jézus Krisztus, ki magadat nekünk a mi szegényeinkben, és szegényeinket magadban kiválóan ajánlottad, hogy annál buzgóbbak lennénk abban, hogy éretted rajtuk segi-5f? teuénk“ stb. A Krisztussal való életközösségnek tehát Lasco szerint egyúttal szeretetközösségnek is kell lenni, melynél fogva a gazdagok gondolják meg, hogy Jézus Krisztust a gyülekezet szűkölködő tagjaiban tiszteljük vagy vetjük meg; a szegények pedig úgy tartsák, hogy az adományokat mintegy Isten kezéből annak adományaként veszik, azokkal tehát takarékosan, mértékletesen kell élniök a szükség kielégítésére, nem pedig fény üzésre, dobzódásra. Minő erélynek, de egyúttal minő gyendégségnek is kellett azokban a férfiakban lenni, akikre ily felfogással bízta a gyülekezet a szegények gondozását! Lasco „Forma ac ratiouja, a „Discipline des églises réformées de France“ s a különböző zsinati határozatok a diakónusok elé kettős feladatot tűznek ki: „A szegények, mint szinte a foglyok és betegek tartására szánt pénzeket szedjék be, s a cousistorium (presbyterium) rendelése szerint osszák ki, azokat látogassák meg, s róluk gondoskodjanak.“ Sokszor bizony nem kis gond lehetett a hajlékaikból kiűzött gyülekezetek számára a szükséges pénzösszeget előteremteni templomok előtt és házanként való gyűjtésből s ha ez megtörtént, a kapott segé’y szétosztásával nem volt ám mindennek vége. Még ezenkívül meg kellett látogatni a betegeket, a dologtalanokat munkára serkenteni. a foglalkozás nélkülieknek munkát keríteni, a neveletlen gyermekekről gondoskodni, az özvegyeket és árvákét megkárosítás ellen védeni, a foglyokat vigasztalni, a temetési költségeket fedezni, az oda menekülő hitrokonokat befogadni. Kivált ez utóbbi kívánt nagy utánjárást. Hogy magát a seregesen vándorló csalók ellen védje mindjárt kezdetben több zsinat meghagyja, hogy senkinek sem szabad segélyt adni. a ki illetékességi helyének gyülekezetétől vagy hitelre méltó egyéniségtől bizonyítványt felmutatni nem tud. A Franczía „Diseipline“-ben ott van azon gondos előrelátásról és tapasztalatról bizonyságot tevő rendelkezés, hogy minden gyülekezetnek legyen arra gondja, hogy szegényeit maga tartsa el. Ha. azonban a szükség valakit mégis útra kelni készt, adjajanak neki levelet az útjába legelőször eső gyülekezethez, leírva abban nevét, korát, termetét, arczszinét, utazásának okát, czélját, az eddigi segélyösszegét stb. E bizonyítványok, amint a czimzetthez eljutottak, azonnal megsemmisítendők, s helyettük újak adandók a legközelebbi egyházban felmutathatás végett. (Folyt, köv.) Könyvismertetés. Vegyes egyházi beszédek. Irta Lévay Lajos sárkekeresztúri rét', lelkész. Budapest 18PL VII. -j- 208. lap. Ára 1 írt 30 kr. Megrendelhető a szerzőnél. Várva vártam Lévay Lajos kartárs emez újabb kötetét, mert eddig megjelent munkáiból is úgy ismertem, mint jó pásztort, aki nem hódol a mai schablouos korszellemnek, hanem át van hatva lélekben a teljes Írás Istentől ihletett igazságaitól, és ha az igehirdető szeszekébe feláll, nem a maga bölcsességét, e világ szerint
